Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Fodor András: Egy ismeretlen Illyés-válogatás

mintegy felét kimásoltam én is a gyűjteményes kötet 282 darabja közül. A Hét Évszázad Magyar Versei legutóbbi kiadása meglehetősen szigorú az 1940 előtti Illyéssel. Mindössze 20 verset vesz fel tőle az összes (99) közé. Ennek éppen a fele van meg az én kéziratosomban: Szegénylegény, A ház végén ülök, Esti zápor, Három öreg, Testvérek, Fölkel a szél, Egy barackfára, Nem menekülhetsz, 9, rue Búdé, A kacsalábon forgó vár.

Érthető módon, olyan versek iránt voltam elfogult, melyek akkori élményvilágomhoz, szemléletemhez, életkoromhoz közel álltak. (Nem feledhetem én, Dunántúli reggel, Üjév napfán írtam, Tavasz volt, Ünnep, A kocsis csak állt, Koldusok, Fa dolgozik, Hegyen tanyázom, Fordulj szembe, Remény, remény, ... stb. Egyidejű feljegyzéseimből tudom, hogy a Magyarok c. költeményt különösen nagyra becsültem. S fölszabadítóan hatott rám a rácegrespusztai előd nyelvhasználata is. Az ő példájának köszönhető, hogy ötvenéves koromban se javítottam ki saját versemben a zúzmorát a szabályzat szerinti zúzmarára.

Harmincnyolc év után furcsa volna, ha az Illyés-versekben akkor, kamaszfejjel talált értékeket általánosabb érvénnyel is próbálnánk ma kanonizálni, elhanyagolásukat kortársaimon kérve számon. Egy „felfedezésemet”, - melyre más, tudtommal nem jelentette be előjogát -, mégis szeretném közreadni. Csaknem négy évtizede idézgetem magamban az illyési dikció - Bercsényin, Füst Milánon, Kassákon is ihletődött, de eredendően az ő alkatából kilobbanó - remek példájaként egyik korai versét. Címe: Madarak szóltak fenn. .. Lehet, kezdetben azért ragadott el, mert a kozmikus megjelenítésnek hasonló, körmondatosan épülő, egész horizontra kifeszített, mégis földközeli, embermértékű, mozgó tablóját másutt (még a Téli éjszaké-ban se) láttam. Egyáltalában, hangosfilm adhat-e ennél elevenebb képet?

Törik a vadlibák vonala az őszi tiszta magos égen s száll nagy karolással - csapat csapat után, foszló ölelések úsznak el feletted szűnő csipogással.

De a nagy lendületű intonáción túl egyre inkább a fogalmazás kifejező keménysége maródott belém: „körötted csikargva fordul az esztendő „hegyeken, völgyeken útaidra fekszik a szőrös fehér tél”... „a távol erdőket durrogtató

hideg”.

Végül szinte inkarnálódott bennem a költemény következő négy sora:

Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!

Nyalja majd a vályú befagyott vizét a szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.

Az emberi közösséget, sőt az állati meleget is magában őrző, mégis illuziótlan indulatnak ez a monumentális kivetülése, a nyelvi forma belső tagolásába fogott, hosszú, rövid hangzóiba rejtett belső dinamika, a szavakba sűrített férfias erő szinte védő és megtartó igékként szolgált nekem későbbi, nehéz időkben.