Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Goldziher Ignác: Iszlám (Szilágyi Mihály)

arra a felelősségtudatra, amelyet Mohamed vallási közössége és arab honfitársai iránt érzett; ugyanakkor a szerző nem kendőzi el a próféta gyengeségeit sem.

Az iszlám a mohamedán vallás arab elnevezése; szószerint annyit jelent: odaadás Allah iránt. Mohamed, az iszlám megalkotója hosszú éveken át kereskedőként Szíriában járva, megismerte a keresztény és a zsidó vallás eszméit. Negyvenéves korában váratlanul látomások lepték meg, hangokat hallott: őt szemelte ki Allah, hogy népének prófétája legyen, miként Mózes a zsidóké, Jézus a keresztényeké. Mindkét próféta elítélte a bálványozást és sökistenhit helyébe az egyistenség fogalmát állította.

A beduhinként ismert arab nomádok vallása - Mohamed fellépése előtt a - virtus, a férfiasság („murwah”). Ebben a vallásban nincs helye a rítusszerűen végzett imádkozásnak. A szálát (imádság) szót emiatt az arameus nyelvből kölcsönözte a próféta. A beduinok fenntartották a vérközösség képzetét; egyetemlegesen vérbosszúra voltak kötelezve a kiontott arab vérért, aminek gyakran irtóhadjárat lett a vége. A közelmúltban elhunyt másik orientalista kiválóságunk, Germanus Gyula arab irodalomtörténetéből tudjuk, hogy számos arab nő maga is verekedett, ellenségeinek máját szakította ki, hogy azt nyersen megegye. Hitük szerint az ellenség mája, amit az érzelmek székhelyének tartottak, bűvös erővel ruházta föl azt, aki abból falatozott.

A nomád arabok vallási központja az arábiai sivatagban fekvő Mekka, amely egy meteorkőnek (Kába) köszönheti létét. A hely természeti adottságai kizárták a földművelés és az állattenyésztés lehetőségét. „Rekkenő hőség, halált hozó szél" — uralja a vidéket. A VIII. század elején élő néger költő, al-Hayqatan így ír Mekkáról: „Se télen, se nyáron élni benned nem érdemes, . . . vizek nem fakadnak ott, ... a kalmárkodás, mi megvetést szül, az él csak ott.’’ A vásárral egybekötött zarándoklatok után szétszéledt a nép és Mekka üresen maradt.

Idővel egyesek kisajátították maguknak a Kábakő őrizetét és elhitették a zarándokokkal, hogy istentelen dolog olyan ruhát viselni és olyan állat húsát enni, amit nem a szent városban, Mekkában vásároltak. A meggazdagodó mekkaiak nem szívelték Mohamedet, mert támadta a bálványok tiszteletét, s ezzel gazdagságuk forrását látták veszélyben. Megfenyegették és kiközösítették, mire Mohamed néhány híve kíséretében Medinába menekült. Ettől az eseménytől indul a mohamedán időszámítás („hidzsra”), előtte nem beszélhetünk rendszeres és pontos arab időszámításról. Ha a törzsek történetéül szolgáló versekben szükség volt valamely esemény közelebbi meghatározására, akkor éhínséghez vagy más nevezetes eseményhez viszonyították. Mohamed feltételezett születési éve (i. sz. 570.) úgy maradt fenn a mekkai hagyományokban, mint egy Abraha nevű vezérnek Közép- Arábia ellen vezetett „elefánthadjárata”.

Goldziher végigvezeti az olvasót az iszlám terjesztésének útjain, ahogy az új vallás a kard és a gazdasági kényszer segítségével meghódította Közel- és Közép-Keletet, Egyiptomot és az ibériai Andalúziát. („Az apákat karddal ölted meg, a fiaikat pedig éhséggel” - írja az egyik törzsfőnök Mohamedhez, amikor a gabonabojkott miatt fűevésre könyszerült a törzs népe.)

A hagyomány szerint az iszlám bibliája, a Korán, „Allah könyve” Gábriel arkangyal révén jutott el Mohamedhez, aki a kinyilatkoztatásokat terjeszteni kezdte tanítványai között. Az olyan kérdésekre, amelyekre a Korán nem ad eligazítást, megfelelnek a Mohamed nevében kiadott ún. „hagyományok”. Az iszlám tudósai kiszemelték a hagyományok óriási füzéréből azt a negyvenet, amely dióhéjban tartalmazza az iszlám gerincét. A negyvenes számnak a Kelet vallási életében nagy a jelentősége. A pénteki imádsághoz legalább negyven férfi jelenléte szükséges. Mohamednek tulajdonítják azt a mondást, hogy: „Azok, akik negyven hagyományos mondást tudnak kividről, bizonyára üdvözölnek.” Érdemes elolvasni a kötet függelékében közzétett mind a negyven mondást.

A magyar olvasót bizonyára érdeklik, hogy hazánkban éltek-e valaha mohamedánok? Erre a kérdésre kitűnő összefoglalót ad dr. Vass Előd, a kötet szerkesztője. Kimutatja, hogy a mohamedánok első megjelenése a IX. század végére vezethető viszsza. A legelsők a honfoglaló magyarokkal, az úgynevezett „nyolcadik törzzsel” települtek a Kárpát-medencében. Ezeket kálizoknak és kabaroknak nevezték. Bíborban született Konstantin bizánci császár, az arab földrajzírók egy része és 32 magyar oklevél tesz említést róluk. Kálmán királyunk egyik oklevele rámutat a magyarországi mohamedánok foglalkozására is: „ . . . a királyi kincstár vámszedői, kiket magyarul ,kulidnak hívnak.” A mohamedánok egy jelentős csoportja pedig határőrszolgálatot teljesített.