Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - N. Horváth Béla: Mészöly Miklós: Érintések
lyes történelmiség” más művészi módszert kíván: a tények tiszteletét, a metaforikus „pongyolaságokat” felváltó pontosabb nyelvhasználatot (Notesz I/B). A módszer és magatartás bergmani megvalósulását így látja Mészöly: „Nem kora és társadalma kihívásával áll közvetlenül szemben (elsősorban); sokkal inkább a determináltan megszégyenített emberi léttel; mindazzal, ami már jellegénél fogva is inkább ontológiai és irracionális”. Csáth Géza elfeledett pszichiátriai elemzése kapcsán a kor más meghatározottságú művészi magatartásának tragédiája rajzolódik ki: „Az ad abszurdum vállalt értelem bukik itt el, hogy ne kelljen megalkuvással méltatlanná válni hozzá”. Az alkotói ethosz egyik lényeges realizációs formája a Vörösmarty-elemzésben bukkan fel, a „szolgálat öncsonkító” vetülete. Ám a tipológia másik végletét, az underground magatartást is hiába vallatja az író. A húszas évek szovjet irodalma valóban példát mutatott arra, hogy az underground ethosz is válhatott közösségivé, mivel a „történelmi és társadalmi helyzet és közízlés a saját forradalmian nyitott holtpontja révén igényelte”. Ám az abszolút, integrálódás nélküli közösségi irányultságú alkotói ethosz — mint azt Mészöly is megjegyzi — többnyire csak elméleti lehetőség, amint azt a példaként idézett irodalom egy évtizeddel későbbi történelme is bizonyítja. A kötetből kibomló alkotói tipológiából végül kiemelhetünk egy írói vallomást, amelyet művek sora hitelesít, kizárva így a modern prózában megfigyelhető én-rejtőzés és szerepkultusz csalóka játékait: „Már rég nem erősködöm, hogy mindenáron egy tető alá hozzak logikát és praxist; csak feljegyzem magamnak az eltérést...” Mészöly Miklós új kötete ismét a közérzetről, közérzetünkről szól, ami — értelmezése szerint — „az egyetlen igazán teljes tükre annak a maradéktalanul le nem fordíthatónak, amiben szüntelenül vagyunk”. A kötet szösszenetszerű feljegyzéseiből, naplójegyzetekből, az argó-gyűjteményből, a tanulmányokból kicsengő filozofikus távlat az, ami leginkább megragadja az olvasót. Az irodalom szerepét így értékeli-értelmezi Mészöly: „...az irodalom nem sokban különbözik Bolyai párhuzamosaitól. Hogy csak ígérgetni tudja a nagy találkozást, amikor a szó egybeesik a ténnyel. Reménytelen ügy.” Korunk közérzettünete ez: a líra halála után a szó agóniája. A descartes-i kételkedés most már a kételkedés kifejezhetőségére irányul. Mégis, különbséget kell és lehet tenni az értékek hiányából fakadó szkepszis és az azokat tagadó között. Mészöly a világ dchumanizáltságában a humanizációt félti. Vitatja annak a valóságszemléletnek a valóságosságát, amely úgy tesz, „mintha nem volna racionalizálhatatlan űr és hiány a megélhető létben” (A misztérium pótlékairól). Korunkhoz legméltóbb tragédia megfogalmazását a következőkben véli megragadhatónak: „hangot adni egy olyan optimizmusnak, amelynek nincs (mert nem is lehet) se megnyugtató, se garantálható alapja”. Alighanem modern korunk emberi szemléletének lényegét tükrözi Babits Csongor és Tünde-értelmezése-, a mű nem a boldogság kereséséről szól, hanem a keresés boldogságáról. Az Érintések a keresés lehetőségeiről. (Szépirodalmi, 1980.) 73
