Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám - Csányi László: A negyedik király
esztétikailag értékelhető, s mentális megközelítése a gondolat tiszta szépségét is jelenti. A hagyományos művészeti formáknak eddig is állniok kellett kor és érdeklődés hullámverését, elég ha a különböző versformák változó kedveltségére gondolunk, a jövő korok művészete azonban aligha lehet kizárólag formai kérdés, mert az absztrakt festészet és szobrászat is, ha csak odáig jut el, hogy fölbontja és újra összerakja, de ezúttal már jelentés nélkül, a valóság elemeit, tulajdonképpen üres manir. A modern látomás nemcsak a természettudományban mutatott meg új tartományokat. Amikor Lenin azt írja (Állam és forradalom), hogy „csakis a kommunizmus teremt olyan viszonyokat, amelyek között az állam teljesen szükségtelenné válik”, olyan prae-empirikus tapasztalatot rögzít (1917-ben!), melyben a valóság vektoraiból egy jelenen túli bizonyosság rajzolódik ki. De ez nem az egyetlen pontra irányított akarat, hanem a belátás víziója, ahol a megértésben ott van az ismeretlen megérthetőségének felismerése is, s már nem a képzelet önkényét vagy kiszolgáltatottságát ismerjük fel benne, hanem a közvetlen tapasztalat béklyóit elvető ész természetes képességét, amikor felismeri egy olyan valóság körvonalait, amelynek eredményét nem ellenőrizheti. A művészet, a negyedik király, kettős valósága küszöbén áll, s tudja, hogy ezt is el kell mondania. A játékszabályok nem változtak, az emberek szerelmesek, boldogok és boldogtalanok, örülnek és rettegnek, de emberivé szelídül az evilágon túli is, melynek léte egy titokzatosságában is emberi szépség hordozója. Az elmúlt félszázadban a művészet olyan autocton világot próbált kialakítani, melyben megszabadulhat a valóság minden kötöttségétől, s magáért van magáért valóan. A dada vagy a szürrealizmus — ma már mindegyik történeti távlatból vizsgálható — azonban saját csapdájába esett, mert miközben tudatosan vállalta az elidegenedés pátoszát, titkát végül maga sem tudta megfejteni, — ha ugyan volt titka —, öncélú introvertáltsága olyan kényszerpályára került, ami nem vezetett sehova. A félreértés nyilvánvaló volt: nem a valóság változott meg, hanem a valóságról alkotott kép, de eleve reménytelen vállalkozásnak kellett lennie, amikor a művészet irracionális önkénnyel próbálta ábrázolni, vagy legalább sejtetni azt, ami a természettudomány logikai rendjében akkor már felfedte arcát. A versek csillagokat, atomi szerkezeteket szólítottak, de a szó mögül hiányzott az élmény éltető és mindent megmozgató ereje. Az új világmodellhez ugyanis nem lehet külsőleges eszközökkel közeledni. Amikor Berzsenyi hadba szállt az új módi, a szonett ellen, a vers lényegét féltette a formától, ami félreértésében is tiszteletet érdemel. De végképp meddő volt minden olyan törekvés, amely a forma elvetésétől várt új eredményeket, s nálunk még az is fokozta a félreértést, hogy valóságos versengés folyt az első magyar szabadvers szerzőségét illetően, jó fél évszázaddal Petőfi után! A világ mentális élménnyé vált, ez a XX. század nagy forradalma. Megérthető és megmagyarázható, akár társadalmi mozgásokról van szó, akár a kvantummechanikáról, de nem szemléletet jelent ez a megérthetőség, hanem benneélést, amikor a jelenségeket nem elég tudomásul vennünk, mert a részvétel egyetemes érvényű, ami alól a megfigyelő sem vonhatja ki magát; nem független a valóságtól, hanem annak része. 62
