Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Zalán Tibor: Földfogyatkozás (Bakonyi István)
mély összefüggéseinek fölfedezése. Egy biztos: Zalán Tibor első kötetében ezeknek az összefüggéseknek a lírai tükrözésére tesz kísérletet. Fehér zászló alatt című verséből azt is láthatjuk, hogy az emberi tettek vágya nem hiányzik személyiségéből. „Akartam váram épülését, / magam emberré szépülését, / az anyag dörgő káoszában I a rész egésszé békülését.” Ám a vers nagy íve sötét hangulatú befejezést hoz, s a „fehér zászló csapkod: halálom” olvasása az erkölcsi tisztaság vágyát s a tragikus véget együtt asszociálja bennünk. A halál-motívum többször is visszatér, nem mintha ezzel sok újat mondana Zalán költészetünk történetében, de kétségkívül megerősíti azt a sorsproblémát, ami líránk egész folyamatát meghatározza. „ ... létem a Semmi keríti be" - írja a Fortyázó fagyok-ban, s ez mintegy summája is világlátásának. Itt érezzük a népköltészeti ihletésű átkok és imák, balladai hangulatok erejét, azt a hangot, mely a nagy költőelődöket is jellemzi. Kemény közéleti érzékenység, nagy lírai lendület érződik itt, s ilyen emlékezetes sorokra lelünk: „Kiforgatom árnyékomat belőletek I lelkem havasain portyáznak a Fagyok / ordas magányosok falkába verődve / fölfalnak előlem minden csillagot”. Az előzőekhez hasonlóan kulcssor a Heródes-időben a következő: „mert a Megváltók nem mi leszünk". Nem vitás, hogy az elszalasztott történelmi lehetőségek íratják a költővel az ilyen részleteket, s az a felelősségtudat, mely ott munkál a mélyben. A Rikoltozóban pedig József Attila Medvetáncának mai rokonát találjuk meg, tragikumot fedő feszes ritmikájával. S bármennyire is sok a negatív életjelenség, azok versbe öntése nem hat nyomasztólag, legalábbis esztétikai értelemben. A legtöbb Zalán-műben ugyanis ott a hitel, s a tragikum láttán egyfajta megtisztulás is erőt vesz az olvasón. A dolgok nevén nevezése és az egyéni látásmód biztosítéka hozhatja a tisztulást. Tudjuk, hogy ez a jó műalkotások sajátja. Nem állíthatjuk, hogy a Földfogyatkozás minden verse ilyen, ám az összkép kétségkívül ebbe az irányba mutat. Fohászkodása pedig végképp nem a sötét tónusú végkicsengést jelzi: „Zarándok szél, szabadságszemű, bő csoda! I Töröld le verítékünk sóját / s asszonytalan, megcsalt szívünket / térítsd - hová nem találna vissza — haza”. (Kozmosz, 1980) BAKONYI ISTVÁN 79