Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Albumok a Nektár vidékéről (Bodri Ferenc)

Halász Zoltán a Magyarország album után ezúttal „mélyebbre hatolt”: egy megejtően gazdag és szép művelődéstörténeti albumot adott közre a hazai bortermelés „világáról” (Könyv a magyar borról), az album az idei könyvhét egyik slágere volt. Idegen nyelvű kiadásai bizonnyal nemcsak a magyar bor hírét gazdagítják, hiszen ennek „cégér” aligha kell a közmondás szerint. És aligha hírverés a szép könyvek kedvelői, a téma szerelmesei előtt.

Ifjúkorom egyik véletlen „mikrotémája” lett Ambrózy Ágoston apró füzete, amely Voltaire és a tokaji (1934) kölcsönös és felemelő kapcsolatát elemezte, jegyzetelve a nagy francia szatirikus összes műveiből a tokajiról szóló bőséges részleteket. „Ha Tokajit iszunk, meg kell győződnünk, hogy van Gondviselés felettünk, mert annyi gyönyört, mint ez az ital, csak egy végtelen jóságú Isten nyújthat...” — vallja a vén istentagadó egyhelyütt. A sor fölösen gazdag, egy jelzés e kapcsolatról ebben az új albumban is olvasható. De ifjúkorom egy jeltelen bűne (a füzetet loptam) érett be avval, hogy a mai, tékozló szerzőre rápirítthatok: nem „aknázta ki” a megpendített téma minden „mélységeit”. Kegyetlen öröm az, ha az olvasó a szerző által nem említett adatokra és adatközlésekre talál, bár az album irodalomjegyzéke imponálón gazdag, de inkább a szakkönyvekre szorítkozik. Holott a szerző művelődéstörténetet ír. A hiányérzet bőséggel folytatható: a gyönyörű könyv portyája a téma körül eléggé madártávlatú, bár léte mellett nem kicsiny érdeme a vidítóan eleven képanyag. Présházak és pincék, prések és pincetokok, címerek, oklevelek és lakatok, az inkvizíció kínzószerszámaira emlékeztető szőlődarálók, közbül érmék és szobrocskák, ókori pénzek és edények remek felvételei sorakoznak a kötetben (Mátyás király kódexe, díszkútja, kulcsa, kulacsa, serlege stb.), mellettük mások, mindannyian a kedves téma belvárosából és peremvidékéről származók. A kantharosz az borvegyítő edény, tanultam itt, emellett sokféle más tényt és adatot, bár a „tulipán” elnevezés (7 deci vörös bor, 3 deci szóda) a sorból kimaradt, Krúdy tájékozottabb ebben a témában is.

Az ízes szöveg a „bor regénye” után a hazai borvidékekre kalauzol, majd a magyar konyha és a magyar bor kapcsolatát, a magyar borkúrák receptjeit elemzi, orvosi könyveket (köztük Pápai Párizét), régi nagy lakomák emlékét idézi fel, a tárgyi és szellemi folklór, ugyanígy az irodalom borral kapcsolatos tárgyi és írott emlékeit (ebben kivételesen gazdagok vagyunk, és hogy a bornak nem „szaga”, hanem „illata” van, erről Kolozsvári Grandpierre Emil önéletírásának egy részlete tájékoztatott), a magyor bor külhoni peregrinációit (a francia ínyenc itt említtetik) és hazai tudósait sorolja fel, a tájékozatlanabbakat régi kocsmák, csárdák és borozók miliőrajza, az igénytelenebbeket a magyar borok kislexikona elégítheti ki. Korántsem „szakkönyv” ez, inkább kellemes olvasmány a téma kedvelői előtt, mesteri röptű szöveg és nyugtató látnivalók, aprócska adatok, amelyektől mindenki elérzékenyülve nyúlhat a pohár után, egy nemzet boránál sem vagyunk alább valók. Olyan korábban bántóan nélkülözött adat, mely szerint az eföldi bor Nagy Károly asztalára elsőül hadizsákmányként került, hogy Schubert és Liszt a szekszárdi vöröset kedvelték (ez valóban jó ízlésről árulkodik), hogy a Pannonhalmára települt bencések nemcsak tanították a hazai szőlőművelést, de elmélyült szőlőkultúrákat találtak ki.

És végtére itt az ideje a teljes felkészültségnek: tudnunk kell végre mindáltalánosan, hogy milyen pecsenye mellé mely bor illik és fogyasztható. Ha ilyen jellegű SZTK- kúrákra már aligha számíthatunk. Az illem eddig csak elmélyült szakértők és fenségesek kiváltsága volt, az album révén már napjaink közkincse lehet. Félre tehát a ferde ízléssel és tájékozatlan ráivásokkal: minden folyjék tovább e kincses recept szerint!

A másik könyv fotóalbum, Szelényi Károly (és a Kossuth Nyomda!) káprázatosán és álmodon színes felvételeken Tokajt és vidékét mutatja be (Táj változó fényben) a Balaton-környék után, bár fényképeivel már a borkönyvben is találkozhatunk.

A Bodrogközt, Hegyalját, Hegyközt és a Tokaji-hegységet, a borművelés itt csak része a miliőnek, gerince ez a szép vidék, lakóinak, múltjának és jelenének nagyszerű képével a szép felvételeken. E táj egykori iskolamesternőm szűkebb pátriája volt, az ideérkező Árpád apánk ámult mondatát („Azt mondok, e vidék szerencse tállyal”) még ő verte belém. Bár Kiss Lajos etimológiai szótára erről a témáról másként vélekedik, előttem Mária néni mégis orákulum, ő plántálta belém a betűvetést.

A személyes felfedezések után Szelényi ihletett felvételei csak igazolják számomra, hogy az ősmagyaroknak és néhai Encsy Má77