Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Hagyomány és jelenlét (Csapody Miklós)
valami módon - számadásként is - nemcsak a megörökítésre tartottak méltónak, hanem amivel jelenlétüket, irodalmi Létük súlyát és módját is reprezentálni kívánták az irodalmi nyilvánosság előtt. Kötetük olvastán ez a szándék, s nem szőkébb értelemben vett soproniságuk az, ami első tekintetre szembeötlik, azzal a nemes indulatai alapítói igyekezettel együtt, amit közös színrelépésük sikereivel és fiaskóival egyaránt bizonyíthat. A kötetet értékelve tehát a szándék tisztaságát kiemelve, és az antológiának korábbi társaihoz képest érzékelhető erősségeit minősítve kell jeleznünk a hiányosságokat, bizonytalanságokat, helyenként az irodalomszemlélet szűkösségét, s néhol azt a szerkesztői engedékenységet is, amelynek a minőség látta kárát. Bár az antológiát az első Füzethez mérten kétségkívül előrelépésként értékelhetjük, fájdalmas hiányérzetet támaszthat az a tény, hogy jellegben, a heterogenitást és az anyag szerkesztését tekintve — a lektori szigor hiányát is észlelve - ez az előrelépés nem mondható erőteljes minőségi javulásnak. A mintegy 25 szerző közel száz írása ugyanis így együtt láthatóan hordozza még azokat a jegyeket, amelyek minden irodalmi orgánumteremtés történetének első fázisát jellemezhetik; egyfajta kialakulatlan folyóiratszerűség, a kiválasztás szempontbizonytalanságai, s általában az, hogy az anyag nagyrészét nem annyira a szerkesztői tudatosság - az a „megrendelő tevékenység”, ami aztán folyóiratot tarthat életben -, hanem inkább a meglévőre való támaszkodás hozta együvé. A helyzeti energiáknak ez a szinte szükségszerű hiánya némiképp érthető, mégis, a beválogatott írások a maguk egészében jobban emlékeztetnek egy induló, még gyakorlatlan folyóirat belső arányaira, semmint az antológiák vállalt, keresztmetszetet reprezentálni akaró tudatos különneműségére. A szempontbeli bizonytalanságok és a regionális nézőszög helyenként zavaró túlhangsúlyai ellenére is sikerrel oldotta meg vállalt feladatát a kötet, olyan buktatókat is elkerülve, amelyek a legtöbb helyi, irodalmi profilúnak szánt kiadvány szomorú elszürküléséhez szoktak vezetni. Így sikerrel menekült meg azoknak a helytörténeti írásoknak a hordalékanyagától, amelyek — helyüket nem lelve — szépírások társaságában keresnek publikációs fórumot, s a szőkébb szakmai érdeklődés 'köreit elhagyni nem tudva, nagyban rontják a többi írást. A Füzetek ebben a tekintetben jórészt szerencsésen felelt meg célkitűzésének, a kötet egyik legjobb írását felmutatva. Elkerülve továbbá az antológia annak a veszélyeit is, amit az ugyancsak nem irodalmi orgánumba való alkalmi, nem mindig irodalmi jellegű írások közlése jelenthet. Mégis - még a szerkesztés kérdéseinél maradva mi az, amit vitatható gyakorlatnak, az anyag javát sem mindig szerencsésen megmutató, s épp ezért nemcsak technikailag kifogásolható módszernek tarthatunk? Főként az, hogy az írások nem azonos szempontok alapján kerültek hét, részint közös szerzőikkel vissza-visszatérő, külön csoportba. Az első - és legegységesebb összképet adó - rovat összeállításának szempontja a tematikusság volt, a soproni ihletettség, hangulatok megörökítése, változatos művészi szinten ugyan, de üdítő kötetbeli változatossággal. A versek, műfordítások és a novellák két újabb csoportja viszonylag ugyancsak egységes, de az együvé kerülést itt már a műfajiság diktálta, a forrás anyagát pedig az induló fiatalok művei alkotják, vagyis a válogatás alapja itt a generációs elv volt. Üjabb kétségek merülnek fel a dokumentum és a fórum kevert műfajú darabjainál, amelyek részben műfaji, részben pedig tartalmi meggondolásokból kerülhettek egymás mellé, mindkét tekintetben, s a minőséget illetően is összekeveredve. A kötetet a szemle rovata zárja, amelynek két írása ugyancsak egyfajta folyóiratszerűségre utal. E szerkezeti bizonytalanságoknál azonban jobban zavarhatja az olvasót az, amit már - utalásként - a lektori szigorúság hiányának neveztünk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az antológia szerzői közül a fiatalabb alkotókra általában ráirányuló figyelem nemcsak azért fordulhat indokoltabban az ifjabbak felé, mert jószerint pályájuk elején állnak, hanem azért is, mert a szépíró szerzők közül idősebb alkotódarabjait csupán alig, s igazában csak kegyeletből, a szerkesztő hagyományőrző szándékának felismerésével emelhetjük ki. Recht Rezső kiadatlan munkájának rövid részlete lírai hangvételével, az emlékező nosztalgikus, mégis friss szemléletével inkább egy nagy múltú, mára méltatlanul elfeledett soproni írástudó szubjektív kortörténeti lenyomata, amely a figyelmet a város néhány régi, ugyancsak elfeledett tiszta közéleti emberére is ráirányítja. A szépirodalmi anyagból azonban az ő hagyatékban maradt írásán kívül egyetlen 69
