Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Hagyomány és jelenlét (Csapody Miklós)

valami módon - számadásként is - nemcsak a megörökítésre tartottak méltónak, hanem amivel jelenlétüket, irodalmi Létük súlyát és módját is reprezentálni kívánták az irodalmi nyilvánosság előtt. Kötetük olvastán ez a szándék, s nem szőkébb értelemben vett soproniságuk az, ami első tekintetre szem­­beötlik, azzal a nemes indulatai alapítói igye­kezettel együtt, amit közös színrelépésük si­kereivel és fiaskóival egyaránt bizonyíthat. A kötetet értékelve tehát a szándék tiszta­ságát kiemelve, és az antológiának korábbi társaihoz képest érzékelhető erősségeit mi­nősítve kell jeleznünk a hiányosságokat, bi­zonytalanságokat, helyenként az irodalom­szemlélet szűkösségét, s néhol azt a szerkesz­tői engedékenységet is, amelynek a minőség látta kárát. Bár az antológiát az első Füzethez mérten kétségkívül előrelépésként értékelhetjük, fáj­dalmas hiányérzetet támaszthat az a tény, hogy jellegben, a heterogenitást és az anyag szerkesztését tekintve — a lektori szigor hiá­nyát is észlelve - ez az előrelépés nem mondható erőteljes minőségi javulásnak. A mintegy 25 szerző közel száz írása ugyanis így együtt láthatóan hordozza még azokat a jegyeket, amelyek minden irodalmi orgá­numteremtés történetének első fázisát jelle­mezhetik; egyfajta kialakulatlan folyóirat­­szerűség, a kiválasztás szempontbizonytalan­ságai, s általában az, hogy az anyag nagy­részét nem annyira a szerkesztői tudatosság - az a „megrendelő tevékenység”, ami az­tán folyóiratot tarthat életben -, hanem in­kább a meglévőre való támaszkodás hozta együvé. A helyzeti energiáknak ez a szinte szükségszerű hiánya némiképp érthető, még­is, a beválogatott írások a maguk egészé­ben jobban emlékeztetnek egy induló, még gyakorlatlan folyóirat belső arányaira, sem­mint az antológiák vállalt, keresztmetszetet reprezentálni akaró tudatos különneműségé­­re. A szempontbeli bizonytalanságok és a regionális nézőszög helyenként zavaró túl­­hangsúlyai ellenére is sikerrel oldotta meg vállalt feladatát a kötet, olyan buktatókat is elkerülve, amelyek a legtöbb helyi, iro­dalmi profilúnak szánt kiadvány szomorú el­­szürküléséhez szoktak vezetni. Így sikerrel menekült meg azoknak a helytörténeti írá­soknak a hordalékanyagától, amelyek — he­lyüket nem lelve — szépírások társaságá­ban keresnek publikációs fórumot, s a sző­kébb szakmai érdeklődés 'köreit elhagyni nem tudva, nagyban rontják a többi írást. A Füzetek ebben a tekintetben jórészt sze­rencsésen felelt meg célkitűzésének, a kö­tet egyik legjobb írását felmutatva. Elkerül­ve továbbá az antológia annak a veszélyeit is, amit az ugyancsak nem irodalmi orgá­numba való alkalmi, nem mindig irodalmi jellegű írások közlése jelenthet. Mégis - még a szerkesztés kérdéseinél maradva mi az, amit vitatható gyakorlatnak, az anyag javát sem mindig szerencsésen megmutató, s épp ezért nemcsak technikailag kifogásolható módszernek tarthatunk? Főként az, hogy az írások nem azonos szempontok alapján kerültek hét, részint kö­zös szerzőikkel vissza-visszatérő, külön cso­portba. Az első - és legegységesebb össz­képet adó - rovat összeállításának szem­pontja a tematikusság volt, a soproni ihle­­tettség, hangulatok megörökítése, változa­tos művészi szinten ugyan, de üdítő kötet­beli változatossággal. A versek, műfordítá­sok és a novellák két újabb csoportja vi­szonylag ugyancsak egységes, de az együvé kerülést itt már a műfajiság diktálta, a forrás anyagát pedig az induló fiatalok művei al­kotják, vagyis a válogatás alapja itt a ge­nerációs elv volt. Üjabb kétségek merülnek fel a dokumentum és a fórum kevert mű­fajú darabjainál, amelyek részben műfaji, részben pedig tartalmi meggondolásokból kerülhettek egymás mellé, mindkét tekintet­ben, s a minőséget illetően is összekevered­ve. A kötetet a szemle rovata zárja, amely­nek két írása ugyancsak egyfajta folyóirat­­szerűségre utal. E szerkezeti bizonytalanságoknál azon­ban jobban zavarhatja az olvasót az, amit már - utalásként - a lektori szigorúság hiá­nyának neveztünk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az antológia szerzői közül a fiatalabb alkotókra általában ráirányuló figyelem nem­csak azért fordulhat indokoltabban az if­jabbak felé, mert jószerint pályájuk elején állnak, hanem azért is, mert a szépíró szer­zők közül idősebb alkotódarabjait csupán alig, s igazában csak kegyeletből, a szer­kesztő hagyományőrző szándékának felisme­résével emelhetjük ki. Recht Rezső kiadat­lan munkájának rövid részlete lírai hangvé­telével, az emlékező nosztalgikus, mégis friss szemléletével inkább egy nagy múltú, mára méltatlanul elfeledett soproni írástudó szub­jektív kortörténeti lenyomata, amely a fi­gyelmet a város néhány régi, ugyancsak el­feledett tiszta közéleti emberére is ráirányít­ja. A szépirodalmi anyagból azonban az ő hagyatékban maradt írásán kívül egyetlen 69

Next

/
Thumbnails
Contents