Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám - Laczkó András: „Hát ezért bolondultunk?” Ady és Rippl-Rónai párhuzamok
annak megállapítása, hogy ízlésbeli közösség volt közte és Rippl között (aláhúzva kell utalni arra, hogy az új és magyar kulcsszavak szerepeltek Rippl-Rónai neve mellett). Mindazokat, akik más, szebbet, jobbat akartak, mindketten nagy elismeréssel említették. Azt a művészetet viszont, amelyik „megvénült”, hozzáöregedett a hivatalos vagy más szóhasználat szerint konzervatív irányzatokhoz, csaknem azonos módon utasították el. A párizsi „független” piktorok 1909-es tavaszi kiállításáról sajnálkozva írta Ady, hogy divatba jöttek „Pedig ez évben még helyet is nehezen kaptak ezek a rakoncátlan el nem ismertek. Végül államilag helyhez, helyiséghez juttatták őket, s egykor legátkozottabb vezéreiket dicsérve dicsérik a legtanáribb kritikusok. Íme, még annak a dicsőségnek sincs maradandósága, melyet a világ nem akar elismerni.” Hosszan szólt és legtöbbször kategorikus ítéletet mondott ugyanezekről Rippl-Rónai. Azt fejtegetve, hogy mi volt a különbség a régi és az új Szalon között, hivatkozik Zolának a Revue Blancbe-ban megjelent cikkére, amelyiknek lényege, hogy az új művészek finom „nuance”-okkal dolgoznak, s „éppen ezek a finom, alig látható különbségek teszik nagyon változatossá és sok esetben individuálissá a kiállítást. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ahány képet, annyi művészt, annyi egyéniséget találunk itt, tehát épp ellenkezelőeg, mint a régi Szalonban, ahol senki sem törekszik egyéniségre, amiért ez valóban úgy hat, mintha mindnyájan egy edényből dolgoznának: tanárok, tanítványok — akadémikusok.” A finom különbségek adják meg a művek erejét, hamvát, szépségét. Ezért figyelt fel rájuk Zola, s tartotta őket sokat ígérőknek. Törekvéseikből - jegyezte meg Rippl-Rónai — sokmindent be is váltottak, de „ma már ez is teljesen degenerált” társaság. Rippl-Rónai számára az akkori új festészet egyik legkifejezőbb egyénisége volt az iránytadó mester, Puvis de Chavannes. Emlékezései mellett sok más írásában hivatkozott arra, hogy mennyire a hatása alá került és miként tanult tőle természetismeretet, hogyan csodálta tájképeit. Érthető így, hogy az „újabb dekoratív festészet legnagyobb” mesterének nevezte, műveit Giotto, Signorelli és Beate Angelico alkotásai mellé helyezte. Személyes ismeretségükből is következett, hogy részletekbe menően tudott a képek készültének hátteréről. S ahogy Adyhoz Gauguin, úgy teremtette meg Puvis piktúrája Babits Mihállyal a kapcsolatfelvétel lehetőségét. Rippl-Rónai szinte elemző módon szólt arról, hogy Puvis női portréinek arcán miért gyakoriak a szép kifejezések: „A nőket a szerelem nemcsak érdekessé teszi, hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán, ha boldog, és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik. Talán ebből indult ki Puvis is, és talán részben innen van, hogy ő maga is boldog ember képét mutatta - mindig megelégedettnek látszott. De művészetén is testtel lélekkel csüngött.” Babits még a festő emlékezéseinek megjelenése előtt írt egy hosszabb tanulmányt Modern impreszszionisták címmel, s abban ő is a „legnagyobb” jelzővel illette Puvis de Chavannes-t. A szóhasználat egyezése alighanem a hasonló ítélkezés bizonyítéka. A keresetlen természetesség szembeállítása az akademizmussal, illetve az „igazi”, „új” művészet és á „hivatalos” ízlésrendhez idomult artisztikum ellentétének megmutatása Rippl-Rónai írásainak egyik lényegi eleme volt. Több helyütt visszatért arra, hogy milyen veszélyt jelent a közönségre nézvést a művészvilágnak azon terméksorozata, ami „egy kitüfttetésért, vaskorona rendért vagy néhány 42
