Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Laczkó András: „Hát ezért bolondultunk?” Ady és Rippl-Rónai párhuzamok

Feltűnik Adynál - akár egyetlen szakaszon belül - a színskála gazdagsága:

Sötét haja szikrát szórt,

Dió-szeme lángban égett,

Csípője ringott, a büszke,

Kreol-arca vakított.

A kolorit fontosságát és az irodalommal összekapcsoló voltát tette érzékletessé egyik festői tárgyú novellájában Móricz Zsigmond is. A Rippl-Rónainak ajánlott írás nagyszerűen világítja meg azt, ami a festő művészetét érdekessé, vonzóvá tette számukra: „Állványhoz ül a festő, szénnel szennyeket sikárol sárga papírosára. Néz, néz a tarka sarok sötétjébe, ahol színek színt váltanak s krétát szed elő, apró pasztellkrétát, százával a színek kivonva a természet keverékéből aprón skatulyázva, hol ezzel, hol azzal mázol rá a papírra ...”

A színvilág, pontosabban azok a jegyek, amelyek Rippl-Rónai festészetének lényegét, újszerűségét jelezték, nem találtak megfelelő visszhangra a közönség körében. Ebből ő nem saját munkájára (hiszen a piktúrát őszinte érzései, legjobb tudása és meggyőződése szerint szolgálta), hanem a közösségi ízlésre vont le következtetéseket. Több cikkben hangsúlyozta annak fontosságát, hogy milyen nagy a jelentősége az ízlésrend átalakításának, anélkül alig érhető el a modern törekvések befogadása. Arról beszélt, hogy a tárlatlátogatók kíváncsiságát fel kell ébreszteni az alkotók egyénisége iránt, hogy a közönség mindig keresse, „ki az, akiben lakik valaki, s hogy az ő egyénisége miért látja másként meg a dolgokat, mint mi.” Ezekben az írásokban az átnevelés szándékán túl az is ott munkál, hogy a művész bizonyos értelemben kívülálló és önmagának mércét teremtő ember. Bővebb dokumentáció nélkül is nyilvánvaló, hogy Ady ugyanígy vélekedett ezekről a dolgokról: a „művész-faj tát” fölülemelte a „perc-emberkék dáridóján.”

Az elvek és a személyes találkozások szinte kötelezővé tették, hogy megküldjék egymásnak könyveiket. A festő Emlékezései 102. számú amatőrpéldányába ezt írta: „Igaz barátsággal / az én kedves Ady Endre / barátomnak / Jóska.” A költő A forradalmár Petőfi címmel összeállított antológiáját ezzel a dedikációval adta át: „Rippl-Rónai Józsefnek / minden szeretetemmel / Ady Endre.” Ez 1918. november 9-én történt, Ripp-Rónai utolsó látogatásainak egyikén, amikor Bányai Zorka is elkísérte a Veres Pálné utcába (és ő is kapott egy dedikált kötetet). A bejegyzések is megerősítik, hogy mindketten látták a másikban a kivételes embert.

Az ilyen barátságokat, művészi társközösségeket nemcsak azonosságok, a különbségek is jellemzik. Rippl-Rónai témáit az „intim életből” merítette, családja, rokonsága, ismerősei életét, szokásait figyelte meg, kisvárosi alakokat és típusokat. Ezzel szemben Ady élet- és emberszeretetében szintetizálásra törekedett, vállalta az ismételt küzdelmet, hogy az élmények versbe foglalása minél teljesebben adja vissza a lét rejtelmeire eszmélését. A nagy téma többszöri körbenjárása és a művészi erő teljesítőképességének határain járó feladattal való szembesülés idegen volt a festőtől, s ez elválasztja Adytól. Fülep Lajos szerint Rippl-Rónai nem valósította meg mindazt, amire tehetsége, felkészültsége eljegyezte. Ady viszont a teljesség igényéből következően léphetett túl mindazokon a korlátokon, amelyek másoknál határként jelentkeztek. Mély intellektusa, nyitottsága, ideg-40