Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 4. szám - Drescher J. Attila: A Faust-figura metamorfózisai

Egy nagy pillanat, avagy az első betetőzés: Goethe

Eckermanntól tudjuk: „Gyakran tapasztaltam-, jó hírben álló fiatalemberek közt szokássá vált, hogy újra magukkal viszik a Faustot” - s a továbbiakban a mester a kimondatlanul is jelenvalón elmélkedik, a problematikusra utal, melyet célszerű, ha az író nem magyaráz meg, s meghagy titoknak. A Faust-motívum irodalmi és zenei vándorújának is egyik titka ez, ti. maga a titok, a titokzatosság (az érdekes), a kíváncsiság forrása.

Babits írja Dante és Goethe különbözőségéről: „Dante ... azért szenvedte át egy szenvedélyes lélek minden viharát, hogy mindent egy nagy, szimbolikus épületté építsen...” Ami Goethét illeti; „Nála nem az élet áll össze egy művé, hanem a művek sokasága áll össze az élet dokumentumává.” Goethe Faustja rokonaikat a szerzővel, irodalmi alteregója.

A régebbi Faustok kivitelezhetetlenül veszélyes úton próbálkoztak a világ megismerésével, akár a szélhámosság árán is. A polgárbíró Goethe alkut köt a feudális renddel, de alkuja politikai jellegű, hogy hősének felkínálhassa a világ megismeréséhez vezető utak valamelyikét. Az író alkuja időleges és számító kopmromisszum csupán, hogy a hatalmon belül érje el mindazt, ami - úgy tűnhet - normális úton elérhetetlen, s majd irodalmi szintézissé válhat.

Úgy szól a műben önmagáról, még a legrejtetteb vagy rejtegetni való biográfiai vonatkozásokról, s intimitásokról is, mintha egy elidegenült nyelvtani 3. személyről lenne szó. (Ugyanez az eljárás a nagy vallomásban, a Dichtung und Wahrheitben is, mikor ifjúkori önmagáról szól.) A személyes és az egyetemes így keveredik művében, s ami a világban démoni (Mefisztóban formálva) vagy az egyes emberben (ösztönök lázadása), azt a szellem csúcsairól lehet legyűrni. Mondhatni: a szellem önfelszabadító küzdelme ez az ösztönök és évszázados előítéletek béklyói ellen. S Faustja nem bukik el. Goethe nem dobja oda áldozatul (mint hajdan Wertherét). Ugyan a világnak mindig szüksége volt mártírokra, hogy tovább léphessen, Faustjának - irreális eszközök és machinációk révén is -, győznie kellett, hogy megejtő és követendő: tehát pozitív példa legyen saját korának polgárai előtt. Az már a történelem raffináltan dialektikus fejlődésének a következménye, hogy a dráma Goethe idejében korszerű és időszerű volt, és ma sem időszerűtlen.

A XIX. század zavaros német jelenében csak nehezen és kevesen értették meg a Faust késleltetett üzenetét s titkait, de sokat beszéltek róla. (Th. Mann, aki közismerten nagy - szinte vallásosan mély - Goethe-rajongó volt, tűnődik el azon, mily nagy a kedv kísértés, hogy az ember rögtön kommentárt írjon a Fausthoz. Mann nem írta meg a kommentárt - de írt helyette egy Goethe-regényt, s a maga Faustusát...) Amit nem lehet vagy nem kell kimondani, azt felesleges verbalizálni. Felesleges Wittgenstein-passzusok helyett álljon itt a legadekvátabb idézet Goethe közvetítésével Hippokratésztől ránkörökítve: „die Kunst ist lang und kurz ist unser Leben”.

Goethe Faustja is korláttalanságra tör, filozofikus alkat, értelmet kereső természettudós és szubjektív átlagember - érzelmekkel. Meglátja a lehetőséget, s azzal élni kíván, céljaiért irracionalizmusra is hajlamos. Vonzódása az egyszerűséghez indokolhatja a második rész milliók öröméért tevékeny nagyemberét, s jut-28