Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - A Sárköz-kutatás kezdete. Közli: Balázs Kovács Sándor
olyan szó becsúszott, amely másutt is ismeretes. Tévedésük azonban semmit sem von le úttörő jellegű munkájuk értékéből. A Sárköz az a tájegység, ahol az országban az elsők között próbálták összegyűjteni a nyelvjárás sajátosságait. A prédikátorok munkájának úttörő jellegét még inkább kiemeli, hogy semmiféle útmutatással, módszertani segédeszközzel nem rendelkeztek, csak saját tapasztalataikra támaszkodhattak. Az, hogy több olyan szó keveredett a gyűjteménybe, amely az ország más területein is ismert, nem biztos, hogy tájékozatlanság következménye. Az is lehetséges, hogy e szavakat szándékosan válogatták össze és vették fel a többi közé, amire a váraljai prédikátor utal is: „hogy itt is szokásban létekk ki tessen.” A gyűjtés befejező mondatai bizonyítják, hogy maguk a készítők sem értették meg egészen a kiírás célját, lényegét, hisz munkájuk végén mentegetik kenyéradó gazdáikat. Kísérőlevelükben azt is megindokolják, miért nem foglalkoztak az ormánysági népi nyelvjárásnak vizsgálatával. Erről ők semmit sem tudnak, és nem is tudhatnak, „mivel azon Tájék w s több mértföldnyi távolságra [kb. 75 km] esvén” tőlük, „véle semmi esméretségük” nincsen. Ezt az érvelést utólag megkérdőjelezhetjük. A sárközi falvak ugyanis szoros kapcsolatban álltak, ha nem is az Ormánysággal, de annak keleti határán lévő magyar falvakkal. Anyakönyvi bejegyzésekből tudjuk, hogy a sárközi falvakból a XIX. század első évtizedeiben jelentős méretű elvándorlás történt a Siklós környéki falvakba, így Nagyfaluba (ma: Siklósnagyfalu), Beremendre. A beremendi református egyházat az elvándorolt Tolna megyeiek alapították 1816-ban. A rokonságot a későbbiekben is ápolták, az elköltözöttek fiai gyakran a Sárközből vittek asszonyt a házhoz, sőt fél évszázad múltán több család leszármazottja vissza is költötzött az ősei által elhagyott falvakba. A váraljai református lelkipásztor, Szikszai József egyedül készítette el faluja nyelvjárásának leírását. Hogyan került Szikszai a sárközi prédikátorok közé? Erre a kérdésre könnyen feleletet kapunk, ha összehasonlítjuk az általa készített szógyűjteményt a sárközi lelkészek eredményeivel. Az általános megjegyzések majdnem szó szerint egyeznek, és az összegyűjtött szavak többségét a Sárközben is a váraljaihoz hasonlóan ejtették. Az általános megjegyzések mellett e tájszavak is a sárközi és a váraljai nép rokonságát bizonyítják. A rokonság nemcsak a népviseletben, a gyakori összeházasodásban, hanem a szoros kapcsolattartás valamennyi formájában jelentkezik. Váralját az ún. külső Sárközhöz sorolja a szakirodalom, de a rokonságot a mai sárközi lakosság is élénken ápolja. Szikszai utolsó mondataiban a sárközi és az ormánysági nyelvjárás hasonlóságát is sejteti. A következő években a prédikátorok munkáját olyannyira elfeledték, hogy még az 1838-ban megjelent első magyar tájszótárba sem vették fel. Ebbe a gyűjteménybe csak Garay János nyomtatásban is megjelent 10 sárközi tájszava, valamint az Akadémia megbízásából Tolna megyében tájszavakat gyűjtő Kecskeméthy Csapó Dániel által feljegyzett szavak kerültek be. A XIX. század végén azonban felfedezték e dokumentumot. A Sárköz nyelvjárásával foglalkozó helyi kutatók közül többen erre az iratanyagra támaszkodtak - többjüknek ceruzás feljegyzése és jelölése a levéltári forráson is megtalál46
