Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Húsz Mária: Naptollú Vándor - Galambosi László költői útja, 1955-1978

Kifejező, de az elvont felé tartó képei egyre ritkábban ragadják el annyira, hogy veszélybe kerüljön a szemléleti folytonosság, az egységes atmoszféra. Ura már versteremtő ösztönének. Lappangó életfilozófiáját éli újra az Ölelkező ben úgy, hogy a boldogság, a tünékeny, vágyott állapot melankóliája a táncos, könynyed forma korrelációjával szívszorítóan szép testet ölt. Színek és jelképek hálójával indul a vers, majd a fény-árnyék, álom-hétköznap-csoda, csupán megnevezéssel megjelenített képei után, remek átvezetéssel kozmikussá tágít. „Pehely ring a Naphoz - Fordul az ég kelyhe.” Teljességet kanyarít a csodák fejedelme köré, majd visszacikázik a kezdő helyzetképhez - „virágzik a bodza sátora fölöttünk” -, hogy az utolsó sorral elsuhanjon a végtelenbe.

Gyakori a spirálos szerkezet, ahol a konkrét és az elvont egyre magasztosabb körben váltogatja egymást, néha crescendóval (Ösvények között). A ráolvasó, varázsének is adekvált műfajává vált. A látomás és a valóság a természeti és a természetfölötti kontúrjai - a megnevezés rítusában - természetesen hatnak át egymásba (Dúdoló).

Túl a vívódásokon, kétségeken, bizonyításkényszeren; rekonstruálható már Galambosi világképe. Elemei a múlt-jelen-jövő, a történelem-mítosz. Etikája a mindennapokban teljes élet, mely egyfajta emberi lényeget testesít meg. S mindezt mozgásban tartja a jelenség és a lényeg, a parányi és az óriási, az egyes és az általános dialektikája.

Az 1976-78-ben keletkezett, Teremtmények találkozása című kötet maga is az összegzés igényével íródott.

Újdonsága a szubjektum világának nagyívű kitágítása, a gazdagodó érzelemvilág impresszióitól az emberiség sorskérdéseiért való prófétálásig. Szelíd erőszakkal követeli a világ megtisztulását úgy, hogy költőként föláldozza magát érte, pokoljárásaival megvált bennünket gyarlóságainktól, csüggedéseinktől.

Galambosi sok ajánlott verset írt, de ezek általában a pályatársak, vagy a nagy elődök mondanivalói helyett hangulatokra, jelenségekre figyeltek. Most nem formális tiszteletkörök az ajánlások. Beleélőképessége Lorca, Kormos, Latinovits sorsát méri föl, életművük törvényeit keresi.

Népi indíttatású magyarsága szembesült a finnugor népek mondakörével, megtermékenyült a medve- és szarvasszimbóliumok profán, primitív rítusaitól. A legtávolabbi minőségek és léptékek tükrében fokozott fényességgel ragyognak a tehenek fülében hallgatózó rétek, dereng tamariszkusz bársonyában a szerelem. S bátrabban születnek olyan szimbolizált képek, mint a mező-isten, bőség-fa. Számot vetett életével. Amit akart - elvégzett, kevés kívánsága maradt:

Uram, bátoríts igazsággal.

Ne tiprass még a pusztulással.

Vidíts fósággal, aranyággal.

Tetőzd be létem boldogsággal.

Burjánozzon irgalmad fénye.

Üljek a vénség küszöbére.

Köszöntsön hattyú, búzakéve.

Ne küldj a csontok szigetére.

(Kívánság)

41