Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az élet álom - Jékely Zoltán költői indulása

tok, a fogak, a csigolyák lassú pusztulásának képszerű leírása mégis elkerüli a morbiditást. Az emberi test szinte játékos derűvel száll alá a megsemmisülésbe, pontosabban a természet örök körforgásába. Ez a játékosság jelzi, hogy a Csontjaimhoz egyáltalában nem a „haláltáncok” és „halottsiratók” rokona.

Ebben a versben nemcsak a haláltudat és az önsajnálat jelenik meg, hanem az önirónia is. Jékely Zoltán szorongása jellegzetesen fiatalos érzés, önsajnálatában mindig ott van a csöpp bizonyosság, hogy mindez egyelőre rémkép, a lázas képzelet műve, nem lehet valóságos fenyegetés. Sajátos feszültség jön létre a szorongásos képzeletet és az ellenőrzést gyakorló értelem között. A fantázia sorra felrajzolja az elmúlás következményeit, félelemre és önsajnálatra indítja az izgatott szívet, az értelem viszont kérdőjeleket rak a szomorú képek után, idézőjelbe teszi a félelmet és az önsajnálatot. Hiszen az, amit a szorongó lélek a megrendült bizalom rossz óráiban sejt, nem lehet okvetlenül igaz. Ennek a feszültségnek feloldása az irónia.

Szegény kezem, kit annyit szimatoltam, miután testeken motozgatott, hogy visszaintsél annak, aki voltam, szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!

S ti lábaim, sebes, vad agaracskák, akik leányok lábát szorították s felhők alá rúgtátok fel a labdát - örökre megmereszt a síri hapták.- hangzanak az idézett költemény zárószakaszai. Nemcsak a rémület, egy valamikor majd bekövetkező végzet kínzó sejtelme szövi át ezeket a sorokat, hanem a szelíd öngúny is, amely nyomban megkérdőjelezi a kínzó sejtelmeket, s mintegy játékos hangsúlyokat illeszt a szövegbe.

Az ironikus távolságtartás sejteti, hogy Jékely Zoltán „halálhangulata” ellenére sem dekadens költő. Szorongását az ifjúság gyakran fellépő veszendőségérzése okozza, életérzés és nem filozófia. Panaszaiban, aggódásában mindig van valami fiatalos, nosztalgiája arról árulkodik, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség. A kiégett szerelmet újabb követi, a fogyatkozó ifjúságot kipótolja az élet kedve, az újabb szerelemmel beköszöntő életöröm. Az elmúlás elégikus képeibe mindig belejátszik a derű vagy az erotika. Verseiben az élet és a halál fogalma általában együtt van jelen, egymásra kérdez és felel. A szorongató veszendőségérzés és a szerelmen, természeten lelkesült életöröm egymásnak ad távlatot. A múlandóságon érzett fájdalmat az élet szépsége csillapítja, az ifjúság örömébe viszont az elkerülhetetlen végzet tudata lop tragikus érzületet. A költői világ így lesz teljes, így fogadja magába az emberi sors végzetes ellentmondásait. A Szép nyári zenekar ezt a boldog és szomorú teljességet énekli meg:

27