Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám - Drescher J. Attila: A regényíró Takáts Gyula

A romantika kettős arca a stilizálás szolgálatában áll itt, a rokonszenv lírai attitűdjét az irónia komiszsága vonja kétségbe, szerkeszti alkalmas és elgondolkodtató szintézisbe.

A Színház... születése körül megváltoztak a történelmi körülmények: 1957-et írunk, hogy ne feledjük, s a korábban is kifigurázott kispolgárok és polgárjelöltek lám tovább élnek; most hát újra megméretnek, jelenük, esetleges jövőjük kerül bonckés alá. A kispolgár eszmei-filozófiai tisztázatlansága és régi eszményekhez való elvi és életviteli kötődése nem kis szerepet játszhatott a megelőző történelmi eseményekben.

Művészregénynek is nevezhetnénk így kis túlzással a Színház-regényt, ha nem tudnánk a műfaji előzményekről, tematikus rokonságról. Inkább ürügy tehát a színészeket bemutató látogatás és időzés — a város tablójához. Azért a színészek révén ebben a regényben letagadhatatlanul több a krúdys emlék. Sajátos (vagy már megszokott?) módon itt is a tragikus lezárás ad bizonyos katarzist a regénybeli közönségnek: nekik szükségük van e halálra, legalább egy élménynek ők is részesei, jóllehet inkább tanulniuk kellett volna belőle. És megy minden tovább. A védtelen álmok pedig itt is kiszolgáltatják az álmodót. S ahol kölcsönösen jóleső érzéssel róják be a foglalkozás rovatba, hogy: művész, ott bájolgó elegancia és tragikus önbecsapás halmozódik fel minden mennyiségben. A jelenben is ható személyiségjegyek sem érdektelenek: a városlakók nevetséges fontosság-tudata, előkelő (sznob) allűrjei, az álértékek előtti alázatos hódolat és valami egészen buta kivagyiság, hisztérikus kíváncsiság és könnyfakasztó részvét közti áttűnések... A Színházban még nyilvánvalóbb Takáts lírájának továbbélése, itt már-már felszívódnak a két műfajcsoport határai. Novellázó kedve is nőtt. Továbblépés viszont abban az értelemben, hogy atmoszférateremtő ereje és önnön írói világának bírása teljesedik ki benne, olykor — úgy tűnhet — akár a valóságképzelet egyensúlyának megbillentésével is. Klasszikus vonzalomra mehet vissza az útitárs szerepeltetése mindkét műben: a szerkezeti funkciót betöltő elbeszélő szerepét itt a méhész veszi át és kalauzol mindvégig.

Takáts Gyula lírája napjaink irodalmának élvonalába tartozik. Most meggyőződhettünk a prózaíró Takáts erejéről is. Színvonalas, jól szerkesztett és vonzó nyelven írt prózát művel (ha esszéire gondolunk, jogos a jelen használata). S itt térünk vissza a korábban célzatosan felvetett sommázó ítéletre: a lírikus Takáts prózai epikája nem a poéták megszokott — bár ugyancsak élvezetes — költői melléktermékeinek, szépprózába tett kirándulásainak sorát szaporítja. Öntörvényű, szuverén prózavilág az övé, melyben a regényírás klasszikus szabályai irányítják a toliforgatót, s ahol a próza is egyenrangú kifejezési eszköz. S ahol elénk lép a lírikus is, a már emlegetett táji tündérvilág és hőseinek lelki élete az. Táj- és emberismeret nélkül sem a lírikus, sem a prózaíró nem boldogul. (Csak mellékesen: Goethe mondja ugyancsak, hogy a próza nehezebb a versnél.)

S az a tény, hogy Takáts Gyula regényei végül is esztétikai élvezetet nyújtanak az olvasónak, s a jó regény zamatét idézik fel ízlelőbimbóink sorvadása idején, az érték valódiságának érzetét hivatott erősíteni. Wéber Antal lényegre tapintó kifejezésével: a regényírás eredeti céljai, vitatott, de évelő hagyományai mellett és miatt. Meglehet, az íróember egyik legszebbnek érzett feladata az emlékek és csodák továbbadása. Minden távolodik. Erre és Takáts Gyula regényírói képeségeire — 1945 meg 1957 után — újra rácsodálkozunk.

15