Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Fried István: A literátor (Babits Mihály és Kazinczy Ferenc)
gú, s szintén a megkezdett út mellet való hitvallás, ugyancsak Váczy könyvében olvasható. S Kazinczy végső monológja is ebbe az irányba céloz. Az elnyert függetlenség és a személyes boldogság tudatában Kazinczy immár nem törődik a világgal (ti. a környezet rosszallásával, az aggályoskodók óvásaival és a konzervatív ízlésűek helytelenítésével), úgy törekszik használni, mint már idéztük: az édes Hazának és nyelvünknek, „ahogy én gondolom üdvüket, nem hallgatva senkire mert férfi vagyok és szabad, s poéta.” Természetesen Kazinczyról, a Babits meglátta Kazinczyról van szó, s ezt ismét egy idézet erősíti. Ti. a Lámiám éneke bevezető sorait halljuk: „Alékem a Természet minden zugolyai közt ez nevet leginkább.” (Kazinczy versében: E világ minden zugolyái közti, óh Széphalom, nékem te nevetsz leginkább) -se verset is közli Váczy műve. Majd végső érvként ismét Kazinczy-verstöredékre bukkanunk: „S hiszem, hogy áldani fog még a maradék” (Kazinczynál: „az újért Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom.” Tövisek és virágok.) Ismételjük: Babits elsődleges célja Kazinczy korának nyelvhasználatának mind hívebb és hitelesebb megjelenítése. De kicsengésében, hirtelen feltörő vallomásaiban ott rejtőzik a kísérletező költő Babits; aki éppen a világháború esztendeiben került egy verséért a támadások pergőtüzébe; aki mélyebb rokonságot érzett a „Nyugat” költői-nyelvi vívmányait magyar földön meghonosítani kívánó Kazinczy és saját addigi pályája, magatartása között. így színdarabja nem csupán egy bravúros nyelvi rekonstrukció példája, hanem többszörös áttétellel az 1910-16 között szerzett lírai versek kiegészítése is. S azt a nézetét sem adta fel teljesen, hogy a lírai költő Kazinczyt rehabilitálja. Hiszen a rejtett versidézetek (a Fábchichról szóló Kazinczy mondatok például a költő Fábchich című epigrammájából valók) is azt példázzák, hogy az életet át- meg átszövi az irodalom; s Kazinczy élete, pályája ezt beszédesen tanúsítja: élet és irodalom szüntelen átcsap egymásba. Az élet nehezebb pillanataiban, válságaiban az irodalomba léphet át a költő; míg az irodalomból szüntelen az életre tekint ki. Nemcsak Kazinczy irodalmias reagálásai erre a bizonyítékok (a színdarabban is idézett jelenet: ahogy a halálos ítélet tudomásul vételének fájdalmas perceit megkönnyíti az irodalomhoz fordulás); nemcsak idegen (a jelen esetben: német; Gellért, Lessing, Klopstock s egy utalással Goethe) költők állandó jelenléte enyhíti a köznapok gondjait; hanem ennél többről van szó: az irodalom, a költészet, a műveltség életformává válik. Szemben a neumódit kárhozható öregekkel, szemben a kacér, az irodalomban csak módit látó szépasszonnyal, szemben az irodalomnélküliek életvitelével. Szemben az értedének világával; de a kiválasztott, „boldog” kevesek körében, az értők derékhadától övezetten. A színdarabban ezért látjuk lényegében egy oldalon Kazinczyt, Csokonait és tulajdonképpen még Batsányit is. Éppen a Kazinczy—Batsányi-viszony felfogásában árulja el Babits: mennyire fontos neki az igazi költők szövetsége. A színdarab Kazinczyja vitatkozik a Batsányit elítélő nézettel, ö ugyan személy szerint nem szereti a Magyar Museum szerkesztőjét, hamar szétváltak útjaik, „Batsányi nékem nem barátom, de jó költő vala”. S még egy jellemző mozzanat: Kazinczy egyik tirádájában leljük az alábbi mondatot: „Nem ár adnék-é több vértől mint egykor a babona fertelmes oltári...?” Itt pedig nem Kazinczy-, hanem Batsányi-versből lelünk idézetet. A Látó című Batsányi-költeményben olvashatjuk ezt a verssort: „Dőlnek a babona fertelmes oltári”. A színműhöz alaposnak mondható forrásta-2 17
