Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Csányi László: Borsos Miklós világa
rokk végeredményben logikus és világnézetileg igazolt szertelensége után mégis csak egy józan kiábrándulásnak kellett következnie. A kortárs Hegel — kénytelen vágyók hosszábban idézni — egy állapotot kodifikál, midőn a lényeget kutatja: „Az eszmény fogalmának megfelelően a szubjektív megnyilvánulás szempontjából itt is abban állapíthatják meg az igazi objektivitást, hogy a művészit ihlető tárgy valódi benső tartalmából semmit sem kell visszatartani a szubjektív bensőben, hanem mindent olyan módon kell kifejteni, hogy az említett benső tartalom általános lelke és szubsztanciája is szembetűnően, a benső tartalom individuális alakja magában véve tökéletesen lékerekedve, s az egész ábrázolásnak megfelelően ettől a léléktől és szubsztanciától áthatva jelenjék meg.” Itt kell visszatérnünk a hazai viszonyokhoz, Borsos közvetlen és természetes forrásához. A XX. század magyar művészete tulajdonképpen csak a folytatást vállalja, a közvetlen előzmények logikája érdekli, ez nemzeti pragmatizmust épp úgy jelent, mint a hazai viszonyokra alkalmazott impresszionizmust, amit később modern vagy annak vélt törekvések színeznek, a teljesség kor- és sorsfordulót jelentő megfogalmazására azonban csak ketten vállalkoznak, Martyn Ferenc és Borsos Miklós Látszólag ellentétes útjaik párhuzamosan haladnak; Ferenc festő nem térhet ki a személyére szabott creator feladata elől, Miklós mester a ffiindenség beavatott részeseként áll ki az idők szelébe. Martyn művészete az emberen túli, mert a képzelet csak nyomában tud járni, mintegy a hegeli gondolatot példázva, míg Miklós mesterre Hegel érzékletes megfogalmazásának másik része lehet jellemző: „Mert nem a kimondhatatlan a legmagasabb rendű és a legkitűnőbb, mintha a költőben még nagyobb mélység is volna, mint amit a mű kifejez, éllenkezőleg: a művész leglelkét művei jelentik.” 3. Borsos számára az lenne a kézenfékvő, ha kortársaihoz hasonlóan munkásságát a folyamat közvetlen részének tekintené, amit a magyar viszonyok hangsúlyozottan indokolnak is. A század merésznek látszó törekvései ugyanis rendszerint csak átveszik és tovább formálják a jól bevált európai eredményeket, s bármennyi kitűnő mű is keletkezik, melyeknek biztos helyük van a kortárs művészetben, végeredményben csak hazai megnyilvánulásai annak, amit mindenütt csinálnak, mert az expresszionizmus vagy posztimpresszionizmus Varsóban és Koppenhágában éppen olyan, mint Budapesten. Nagybánya is elsősorban a megrögzött akadémizmussal szemben jelent újat, amit nálunk nemzeti illúziók is táplálnak, mert Munkácsy világsikere a hazafias érzéshez szolgáltat érvet. A magányos Rippl- Rónai az igazán eredeti szellem, aki merészen kilép az ünnepelt Munkácsy megtévesztő fényköréből: „hogyha nem vagyok egy kissé éber és nem gondolkodok előre, — írja Petrovics Eleknek 1905-ben — végzetes is lehetett volna rám nézve a jómód látszata, és így a képkereskedőkkel való sűrűbb érintkezés, a gazdag amerikai hentesek műszeretete”. Rippl-Rónai lehetőségei a fiatal Martynban élnek tovább, kitágítva a kereteket, egész a végtelenig. Borsos mellett nem áll senki győri elszigeteltségében, s miközben a maga javára fordítja a kézművesség kényszerűségét, biztosan tudja, 9