Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám - Csányi László: Borsos Miklós világa

Amit a reneszánsz megteremtett, önmagában egységes világ, s mesterei külön is hangsúlyozzák azzal, hogy keretbe foglalják, amit a világból felmutatnak, mint Ghiberti bronzkapuin, Mino da Fiesole síremlékén látjuk (Badia), erre példa Donatello Szent Györgye is, s a bizonyítékokat vég nélkül lehet folytatni. Azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy a reneszánsz ismeri fel az éremben rejlő lehetőséget, de ami a legfontosabb, itt is, másutt is, nem véglegességről van sZó, hanem ártól a megértésről, amit Ruskin és köre csak a sajátosan és sajnálatosan félreértett Raffael-előttiségben fogadott el, mert mindenben felismerjük a folytatás és folytathatás feladatát.

Az ifjú Borsos ezt tanulja meg Firenzében, miközben a reneszánszban is a folyamat következetességét látja, melynek világszerűsége és félreérthetetlensége már Giottoban felismerhető, „kein Lyriker, sondern ein Beobachter” — mondja róla a biztos ítóletű Wolfflin, ami azt is jelenti, hogy a művészetnek most már egyre határozottabban kell kibontania a valóságból az egységbe és egyszeribe sűrített világot.

Nem tagadja meg az elődöket, sőt büszkén emlegeti, hogy mit tanult tőlük, „csak a dilettánsoknak nincs apja, anyja, az teljesen eredeti” - mondja nem kis irónia nélkül, s néhány kortársat is lehet említeni művészi útjával kapcsolatban, mert kétségtelen, hogy a maga módján tanult Arptól, Brancusitól, talán még Csáky Józseftől is. De a legfontosabbat a reneszánsz mesterektől lesi el: a vonal önmagában való szépsége a quattrocento nagy felfedezése, s az is természetes, hogy az önmagában Való szépség útján eljutott odáig, amikor már csák „két fekete vonal és egy pont volt a képfelületen”.

Józansággal átszőtt spiritualizmusa itt megtorpan, számára vonal és jel olyan alapelem, ami az emberi környezetben kaphat csak értelmet. Antropomorf világában minden összefügg, egy zártságában is amorf világegyetemből bontja ki a szobrot, mindig az egészből indulva ki, s ebből „annyi részletet hozok felszínre, amennyivel el tudom mondani, amit akarok”. Tulajdonképpen minden munkája ezt példázza: az 1935-as Mosoly éppúgy az anyaggal együtt-teremtés példája, mint az 1970-es Alvó leány, vagy az 1980-as Afrodité. Mert a tervériesült anyag már eleve hordozza az egyetlen lehetséges formát, s keze alatt magától értetődően testesül meg az eleven gondolat.

Az európai művészetben az eszme a görögségtől indul, s a reneszánsz csak tudatosítja és magára alkalmazza, éppen ezért Borsos Miklós gyakorlatában nem szerepet jelent, hanem természetes magatartást, amit a folyamat emberi tartalma diktál. A hármasság, mint esztétikai kategória, végigkíséri az emberi gondolkozást, Platónnál a fogalom, a konkrét tárgy és a művész (mimétész) által létrehozott kép a szép egységében jelenik meg, ami a nagyobb Hippiászban az ész egyszerű eszménye, s érzékileg dologként van előttünk, de tartalma mindig az eszme. Arisztotelész Metafizikájában ezt abszolút szubsztanciaként ismerjük fel, aminek hármasságában lét, tevékenység és entelecheia egyesül, s a skolasztikusok ebben látják az actus purus, az Isten eszméjét, ahol a lehetőség azonos elválaszthátatlan valóságával.

Az európai művészet az átfogalmazott görögségtől vezetve, folyton ezt a lényeget keresi, s Michelangelo megfellebbezhetetlen véglegességét követően a ba8