Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám - Csányi László: Borsos Miklós világa
száraz Girolamo Vida, mert a mesterség, az ars révén hasonlítunk a természethez, - natura flectitur arte. A modern művészet elmélete így indul ki a reneszánszból, s amikor Proust azt mondja Elstir festőről, hogy művét „az ábrázolt dolgok metamorfózisa” jellemzi, voltaképpen az európai gondolatot fogalmazza meg, azt, amit az ifjú Borsos firenzei törekvéseiben is felismerünk. A XX. századba lépő európai művészet, pröklamációk és manifesztumők között, a meg nem elégedés emésztő lázában, szüntelenül erre a metamorfózisra gondol, aminek az „ábrázolt dolgok” lényegévé kell válnia, egy új valóságot teremtve. De aki a külsőségek felől közeledik a lényeghez, a mellékesért mindent feláldoz; ez a század nagy csapdája. Mert közben az alapfogalmak is új értelmet kaptak, s a vonal, az elemi forma, visszaszerezve jogait, olyan lényegi jegyeket hordoz, pontosabban hordozhat, mint a reneszánszban, s az ifjú Borsos végeredményben a vonal titkát keresi firenzei éveiben, az ábrázolt és ábrázolható metamorfózisát, hogy új lényegként megjelenítve saját valóságát sokszorozza meg. Tulajdonképpen már itt felismerhető törekvéseinek legfontosabb eleme, midőn mentális megfontolást visz a spirituális élménybe, tudva azt is, hogy az átéltség jelenvalósága nem kéri számon a tetszetősséget, a manuális ügyességet, amit egyik nyilatkozatában meg is fogalmazott: „Ha a készség megvan, jó, de ba nincs, attól még lehet valaki nagy művész. De hiába a készség, ha a belső motorikus hajtóerő hiányzik.” Borsos nem becsüli túl azt a „készséget”, amit hosszú vésnöksége alatt szerzett, mert jól tudja, hogy ez csak a mestiére, ami nélkülözhetetlenségében is ügyesség, tanítható és megtanulható, de a lényeg másutt van, a megértésre való fogékonyságban, az ábrázolt dolgok metamorfózisának felismerésében, amit már Platon megfogalmazott az Ion-bam, s a reneszánsz szívesen ismétli a furor poeticust. A Borsos-titok első ajtaját felnyitva világosodik meg, amit az élmény és látomás kettőssége jelent. A magyar fejlődés, miután kilépett a biedermeier helyhezkötöttségéből, egészen más úton indult, s az európai ihletést, a közízlésben mindenképp, tulajdonképpen az impresszionizmus továbbélése jelentette, anélkül, hogy ennek magától értetődő következményeit a legtöbben levonták volna. Közben kitűnő művök keletkeztek, de egy kort soha nem a művek egymásmellettisége jellemez, hanem az a teljesség, amit a folyamat logikája diktál. Ez az összefoglaló szándék, dantei értelemben, a század két mesterében válik korszakos jelentőségű eredménnyé: Martyn Ferenc az Abstraction-Creation díszletei között alakítja ki saját világát, Borsos Miklós az olasz reneszánszból indul el. Útjaik évtizedeken át nem is találkoznak, miként nem találkoznak — s nem is találkozhatnák — a hazai törekvéseikkel sem, de mindkettejük életműve azt példázza, hogy csak ehhez az eredményhez lehetett eljutni, ahol az egymást építő évszázadok — évezredek — úgy találkoznak a tudatosan megkomponált életműben, hogy a jövő — bármilyen jövő - a közvetlen történelmi előzményen kívül a forrást is bennük találja meg. 6
