Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Analógiák és elemzések mestere volt (Salamon Nándor)

és érzelmek” ideológiája — Rousseau és Diderot eszméibe gyökerezve — érdek­lődést ébresztett a „kivételes, vad, fantasztikus” dolgok iránt. A egyén vágya „a pátosz, a hátborzongató és magasztos” felé fordult. Olyan fogalmak társultak, erősödték fel, mint a nemzeti múlt, középkor, gótika, vallásosság. A klassziciz­mus szigorúságának ellensúlyozására a múltidézés, az irracionalizmus lépett fel. A különféle — egyidejűleg ható — eszmék az együtt jelentkező festészeti irányokat az éltető társadalmi réteg, csoport kívánalmainak megfelelően módosították. A nyílt maradiságot megtestesítő Girodet művei tanulságos párhuzamokat kínálnak, s ezeket Antal Frigyes teljes mélységben kiaknázta. Mesteri képelemzésekre muta­tott példát (pl. Atala temetése c. kép), egy pillanatra sem mellőzve az analógiák­kal való alaposabb értelmezés, bizonyítás lehetőségét. A két — részben ellentétes — irányon bemutatott módszerét Géricault ro­­manticizmusának megközelítése kapcsán emeli tökélyre. Felvázolja az élete hátte­rét alkotó bonyolult, több váltáson átvergődő politikai viszonyokat, az eszmék változásait, helycseréjét. Nagy figyelemmel tárja fel az egymást követő rendszere­ket mozgató erőket. Azután kerít sort a liberális nézeteiről ismert, szenvedélyes festő elhelyezésére a „képben”. Jellemzi emberi, lelki tulajdonságait, szellemi tájékozódásának irányait, esz­méiben rokon társait. Kiemeli azon vonásait, amelyek megkülönböztetik, egyben fölé is emelik kortársainak: „ ... harcos liberalizmus volt az övé”; „Minden ener­­giájával a körülötte zajló életbe merült”. Mint festő, szákit a történelmi tablókat készítők státuszával, „demokratizálja a napóleoni háborúk ábrázolását”, s övé az érdem, hogy „a maga zsárnermüfaját egyenrangúvá” emelte a históriai ábrázolá­sokkal. Figyelemre méltó, hogy természeti tanulmányokat rajzolt, festett, közelí­tett a realizmushoz és megfestette a Medusa tutaja-1, a felelőtlenség tragédiáját, „az ellenzékiség közvetlen kifejezéseként”. A kép — összevetésekkel gazdagí­tott — elemzése újra csak lelkesedést ébreszt, miközben számos, az olvasónak új ismeretet is továbbít a mű megalkotásának körülményeiről. Géricault fejlődése, angliai utazása nyomán, az Epsomi derby megfestésével tetőzött. A szerző ismét a helyzet csúcsán villog: bebizonyítja a kép kiemelkedő minőségét, korszakalkotó jelentőségét, de azt is, hogy nem „váratlan” mű, hanem egy folyamat várható része, bőségesen idézett, de felülmúlt előzményekkel. A francia XVIII. század és >az angol „hatás” egybekapcsolódása révén joggal tekint­hetjük e ponton alkotóját az impresszionizmus előfutárának. Antal legismertebb munkájáról — A firenzei festészet és társadalmi háttere, — csak Zádor Anna zárszavából alkothatunk hiányos képet. „Röviddel megjele­nése után e művét több nyelvre lefordították” — írja. Csak éppen magyarul hoz­záférhetetlen, pedig mindvégig legkedvesebb témája maradt a szerzőnek. Kiderül ez a másik, itt közölt, alapvető fontosságú munkájánák — A németalföldi manie­rizmus problémája — utalásaiból. Minden helyi tényezőt számba vesz, értelmez, a nyilvánvaló kapcsolatokban, hatásokban mégis Dél játsza a vezetőszerepet: „A XVI. századi németalföldi művészet sorsa — Itáliában dőlt el”. E vitathatatlan megállapítással nem zárja ki a kölcsönösséget, amely változó intenzitással és irány­nyal bonyolult helyzetet teremtett, de az általánossá váló jegyűk — mint a de­72

Next

/
Thumbnails
Contents