Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - Szakolczay Lajos: Természeti ember, a lét törvényeivel
SZAKOLCZAY LAJOS: Természeti ember, a lét törvényeivel Páll Lajos költészete Csak most látom, Páll Lajos második verseskönyvének olvasása után, hogy mennyire rabjai vagyunk a protokollnak. A ritkán megszólaló romániai magyar költőről ezt-azt összeírogattunk, inkább furcsa lényéről vettünk tudomást, mintsem, hogy a verseiről szóltunk volna. Bűnünket sok minden magyarázhatja, a költők nagy árama — évtizedek óta kiváltképp az erdélyi rajzás erős —, a mindinkább rekvizítumnak számító hagyományos vers számbeli elapadása, a folyóiratokban kevés verset közlő lírikus szemérmessége, de suta, itt-ott kihagyó értékfölismerésünkre nincsen mentség. Nem is lehet. Többször elgondolkoztam: milyen az az értékszemlélet (sajnos, honosodóban van), amely a magyar költészetet csak fő sodraiban, értékeinek csúcsával tudja elképzelni és nem vesz tudomást még a legnagyobb áramlathoz közel eső értékekről sem. Evvel lemond annak elevenségéről, ezer arcúságáról; a megszakítottságban, a hirtelen föltörő gejzírben látja az erőt, s nem az őt létrehozó, némelykor tápláló folyamatban. Az inkább tájékozatlanságról mint rosszindulatról árulkodó féloldalúság különösen a szomszéd népek magyar irodalmát (művészetét) tekintve ártalmas. Mivel meglévő értékeket kizár, akarva-akaratlanul hamisít: Szeme sugarába csupán vagylagos horizontok férnek bele: a Helikon-, vagy a Korunk-hagyomány; más szempontból: az érzelmi töltésű „népi”, vagy a szikár, groteszk világlátásra hajlamos avantgarde. Ezek egymásmellettisége, gondolja az osztályzó szerkezet, csak zavart okozhat: keveredést, mely nem jár feltétlen értéktöbblettel. Jó, ha rögtön az elején jelezzük, mi másként látjuk az egymás mellett élők, egymást áthálózók, sokszor egyikük a másikat előrevetítő harcát. Még akkor is, ha nem minden megszólalásukban van benne a nagy vers lehetősége, sugallata. József Attila szétsza'kíthatatlansága a példánk, és a nagy torony mellett olyan, lehet, hogy kisebb, de öntörvényű költészet, mint a Dsida Jenőé. Mindenkinek, hacsak egyetlen érvényes költeménnyel, megvan a helye a nagy lírafolyamban. Nem is beszélve arról: egy-egy életút, miként eredménye a vers, gyakran változhatik. Ma még ismeretlen, nem annyira kiugró értékek nyerhetik el végső helyüket egyetlen földmozgással. Bármily tragikus, a végső rendezőelv maga a halál is lehet — és nem utolsó sorban a kollektív emlékezet, amely „utógondozással” teszi helyére a dolgokat. Még jó, ha érzékeny értékfölis-34