Dunatáj, 1981 (4. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - Sebestyén Sándor: Utazások a Dél-Dunántúlon 1933-1934-ben

SEBESTÉNY SÁNDOR:

Utazások a Dél-Dunántúlon 1933—1934-ben

Illyés Gyula és Bajcsy-Zsilinszky Endre útibeszámolóinak korabeli visszhangja

A fasiszták hatalomra jutása 1933-ban Németországban felerősítette hazánkban is az ún. pángermán izgatást, amely arra irányult, hogy a magyarországi németek a birodalom hűséges kiszolgálóivá váljanak. Mindez ugyanakkor önvédelmi lépésékre késztette a magyar progresszió legjobbjait. Közülük elsőként Illyés Gyula vállalkozott arra, hogy a széles köröket átható aggodalmaknak irodalmi síkon is hangot adjon, s egyúttal ezzel a „népi” írói mozgalom önálló szerepének létjogosultságát is bizonyítsa. Ezt a célt szolgálta az 1933 nyarán Baranyában tett utazásáról készített úti jegyzeteit feldolgozó Pusztulás című írása, mely a Nyugat 1933 szeptemberi számában jelent meg.1 A kötetlen élménybeszámoló — noha társadalmi síkon lényegében még az író útkeresését tükrözte — oly határozott németellenes séget mutatott, s oly nagy hatású bátor kiállás volt, hogy felrázta, s kritikus-önkritikus vizsgálatra késztette nemcsak a magyar progresszió legjobbjait, hanem a szélesebb közvéleményt is.

Illyés írása, mely elsősorban Fülep Lajos zengővárkonyi ref. tiszteletesnél eltöltött napjait, s tapasztalatait elevenítette fel, kétségbeesett kiáltás volt a hazai társadalmi valóság ellen, vádirat volt az egyházi és világi nagybirtokrendszer, de ezen túl az egész uralkodó osztály és a nép sorsa iránt közömbös értelmiség ellen is. Illyés komor színekkel ecsetelte a nép pusztulását, a magyar parasztság körében oly megállíthatatlannak tűnő egyke problémáját. „Nyelvében él a nemzet?” — tette fel a kérdést, ha pedig ez így igaz, akkor a nemzet „már erről az oldalról is halálán van”. Mert míg a faluban a magyar családok egyre fogynak, s elhalkul a magyar szó, addig már Szerbiából és a Bánságból is érkeznek helyükre „szorgalmas, törekvő, kisigényű, öntudatos és gerinces” németék. Tért hódít az egyke és az egyse, s idézte házigazdáját, aki szerint az egyke oka „nem a nép anyagi helyzetében” van, hanem egy „erkölcsi eltévelyedés” következménye. „Nem a szegénység az oka, hanem a szegénységtől való félelem, tehát végeredményben mégis a gazdasági megnyomorítottság” — egészítette ki Fülep megállapítását Illyés. Vagyis nem azt állította: a parasztság a fejlődésben lemaradt, s ebben rejlik a bajok forrása, hanem azt, hogy pusztul. így a gazdasági haladásra és egy bizonyos életszint elérésére törekvés voltaképpen egy torz alakulás jegyei;

19