Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 4. szám - Laczkó András: "Ítéletem, hogy őt kimondjam": vázlat Ágh Istvánról

Ez megfelel a létezés és az elmúlás kettős törvényének, s a költői óhaj, hogy mindkettő értelmes legyen. Bizonyítja ez, hogy Ágh számára a szembesülés nem meghúzódás a „reménytelenség hideg szobáiéban”, inkább az átérzett és értelmezett tiltakozás az élet érdekében. A kérlelhetctlenség természetszerűleg előhozta a kétségbeesést, de a lírikusnak nem lehet cél a lemondás.

A feszültség fontos erő. A látvány, ami a szemlélődés nyomán keletkezett, belső érték, ugyanakkor a világ tükre is. Ennek megfelelően van publicisztikai eleme Ágh költészetének, amit azonban a következetesség szigora fog össze. Leírásai gyakorta fordulnak látomásba. Így szinte szükségszerű, hogy a portrék, amelyeket Berzsenyiről, Boschról, Csontváryról készített, egyre inkább önarcképek lesznek.

A kötődések és kapcsolatok mögött és mellett a csend magánya és a magány csendje foglalkoztatja leginkább. Értelmét, lényegét keresi, s védelmezőjét, fegyverét, otthonát akarja felderíteni. Ezen az úton szükségképpen eljut a költészet jelentőségéhez. A líra a személyiség végső menedéke, igazi otthona a vers. Ágh rátalál erre a menedékre, s nála a sors fölé nő a kimondás. Ezt az általa prózában is említett És én ki életemben című hosszabb kompozíciójában olvashatjuk, abban a költeményben, amelyet tizennyolc évig írt: „és én ki életemben a sírok fölött dadogtam / markomban földet viszek / e föltámadott sorban / ítéletem hogy őt kimondjam / talán apám vagy asszonyom / vagy csak egy sorstalan majom / a végtelen homokban.” Más oldalról ugyanezt erősíti a Helyzetrajz tanulsággal. Feladata: életének eseményeit, önmagát adni a lírában. Ezért tudta „megvillázni” az időt, mert a lélek belső életét fejezte ki mindig, mozgásait a félelmek és az otthonosság, a kétségek és a remények között. A kifejezésért folytatott küzdelem kap hangot a Vágyonom ciklus T est amentum részében: „Szégyellem már kimondani, / elhasználtam, szégyen a számban, / csak a dadogás az igazi, I és a némaság a dadogásban.”

Ágh szembenéz a kor nagy „kihívásaival”. Lírája tükre annak, hogy a jelen a történelem nyugalmasabb periódusa, amikor a konfliktusok rejtettebbek és a szólamok e közegben idegenül hatnak. A lehetséges válaszutak (belenyugvás vagy a heroikus témák szakadatlan keresése) követése helyett kézenfekvőbbnek tűnik (csak nehezebben megoldható feladat) az ötvözés. A magas gondolati igény és a mindennapok valóságának vegyítése, az adottságok és lehetőségek egymáshoz mérése. Erre törekszik Ágh, s az eredmények — a tiszta hangú, modorosság nélküli ötvözés — azt mutatják, jó irányba halad.

47