Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 4. szám - Arató Károly: Versek
VISSZAPILLANTÁS A tanteremben huszonötén vagy kétszázötvenen? Jegyzem a körmönfont mondatot: „Motivált érzelemrendszerünk tárgyiasulása a csók”. Nevetés ráz, holott vernem kéne a falakat: hallod? Nem hallhattad volna úgysem, mert akkor születtél meg szemem előtt két szétnyíló kagylóhéjból a warnemiindei tengerparton. Ámultam: senki se vesz észre — ennyire vakok az emberek a csodára? Nem futottál—siklott ál felém a levegőégben szikrázó-ezüst vízpöttyökkel teleszórtan. Aztán felöltöztél, ahogy magukra veszik zöldjüket tavasszal a fák. Hátrakacsintottam: látod-e, Papa, Mama, a tüneményt? Kétezer kilométerrel mögöttem, ropogó gerincű hajladozókat, nyűzögött ekkor is a kerti gyom. Magamra maradtam veled. Elindultunk a félrebillent fejű szentekhez a bad-doberani, naumburgi, magdeburgi dómba, ahol hiába dörgött orgona, N. L. sikoltozása erősebb volt a gótika sípcsontjai között. Felelvén hangtalan visszasikoltottunk, nehogy meghallják a tülekvő turisták. Ha hangosan, értették volna vajon: minek? É.n a kezeden, te az enyémen — kivittük egymást a dermesztő falak közül láthatatlanul. Dicséret és hála a festményről lelépő Szentkristófnak, aki az áradó tömegen átsegített. Végre a dominóházakkal körülrakott s hidegüktől befagyott téren — pedig micsoda nyár volt! — elkezdtünk forogni egymás körül, mint a Jégtáncosok. De figuráinkra senki se figyelt — az ablakok csukva, az ajtók továbbra is mereven. Nem nekik piruettezünk! — mosolyogtam rád eget betöltőn. Távoztunkkal megsokasodott keringő párokkal az a csupa-jég-tér, míg nyarunk emlékeit hazacsempésztük.. Nyugodtan, nevetgélve, mert tudtuk: rájuk lelhet a vámos — elvámolhatatlanok.
