Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 3. szám - Mészöly Miklós: Szárnyas lovak (Laczkó András)
Groteszk ez a humor. Hisz nyilvánvaló a valóság és az eszmény, az igényesség és az igénytelenség ellentéte. Ezért travesztálódnak a feliratok, a hirdetések, a kijelentések. Pákolitz István nem „humorizál”, tényeket ír le valósan, költői kommentár nélkül, ahogy egész eddigi pályáján is tette. Felelősségteli, nem andalító, tréfálkozó humor az övé. Kelléktára rendkívül gazdag. Egyszer a népi rigmusszerű forma (Safra?iyik), máskor a József Attila Betlehemét idéző kettőslátás (Betlehem) a humor forrása. Gyakran megfigyelhető, hogy a kiragadott, nem odaillő szövegkörnyezetbe került szó indukálja a nevetést. A Kínálgató derűjét — mintegy a gyermeki szóalkotást, de a népi játékokat is idézve — játékos szóösszetételek, réják, ikerszavak, hangutánzások teremtik meg. Pákolitz István utóbbi két kötete jól prezentálja, hogy nincs „felnőtt-költő” és „gyermek-költő”, csak költő, aki egyszer a lét megválaszolhatatlan kérdéseivel vívódik, megjárva a vargabetűk már-már labirintusát, másszor a gyermekeknek mond el ugyanerről a létről a maguk értelmi színvonalának, képzeletének megfelelően igazságokat. (Magvető, 1978., Móra, 1979.) Mészöly Miklós: Szárnyas lovak Mészöly Miklós korábbi novelláiban az események menete legtöbbször szűkre szorított volt, vagy annyira tágas, hogy a világ kívülrekedni látszott. Alig-alig mozduló cselekmény, a történet szegényes, szándékoltan semmitmondó. Az író kirekesztette a hagyományos elbeszélés elemeit; nem foglalkozott életfolyamatokat közvetítő rétegzettséggel, a külső és a belső világnak a természetesség fokozatain át történő összekapcsolásával. Szárnyas lovak című kötetében viszont van több olyan írás, amelyekben ▼an elmozdulás: életfolyamatok bemutatása kerül előtérbe, a kint és a bent kontaktusa ugyancsak hangsúlyt kap. A címadó novella tragikus helyzete mögé nem csupán egy létforma jellemzőit rajzolja fel, hanem a történet már-már „szabályszerűen” halad a lezárás irányába. Nem az érdekes itt, hogy a leírtaknak valóságalapja van (a Dunatáj egyik szerkesztőjétől tudom, hogy a húszas években Szekszárdon szóbeszéd tárgya volt egy ilyen eset). Az író a végkifejlet emberi magatartás-képletének megragadására törekedett. Annak kifejtésére, hogy a megcsalt férj miként lesz úrrá fellobbanó dühén, miként őrzi meg tartását - ha tetszik, emberségét - a nem mindennapi szituációban. Hagyományosabb eszközök, ábrázolási lehetőségek alkalmazását persze nem csupán az indokolja, hogy történeteket mond el. Nem hagyhatjuk itt figyelmen kívül az emlékező, az emlékeket feltáró szándékot sem. Mészöly önéletrajzi jegyzeteiben utal arra az időszakra, amelyik - a negyvenes évek - gazdag tapasztalatokat adott neki. Erre a múltra tekintő attitűd világítódik meg A vendég néhány sorában: „Aztán elmúlik húsz év, harminc... S egyszerre valami kattan. És ez pokoli. Rájössz, hogy legalább egy arcot szeretnél közülük, amelyikbe utólag kapaszkodni lehet. Valami beszélgetést vagy cinkosságot kicsikarni ... valami képtelen szer eteteti Akire számíthatsz, akárhogy történt is. S ha némán, de mégis odaáll melléd ...” A könyvet olvasva gondolhatnánk arra, hogy Mészöly Miklós-i aforizma ez: a forma kitalálja önmagát. Mindjárt hozzá kell azonban tenni, hogy ez így nem pontos és nem is egészen az író találmánya. Neves, a világhír útján járó költőket ha arról faggattak, hogy miért épp egy adott formában írták verseiket, a válasz mindig ilyesmi volt: „Mert másként nem lehetett!” Hivatkozni lehetne még itt más művészeti ágakra, szobrászok véleményére, akik azt világították meg, hogy a kőben miért éppen azt (az elkészített) formát látták meg. Mindez csupán megerősíti azt, hogy Mészöly Miklósnak a forma körüli kérdései mennyire indokoltak. Sőt - mondhatni —, pályája alakulása szempontjából sem közömbösek. Szükséges idézni itt egy régebbi írását, 74
