Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Czakó Sándor: Évtizedek Bartók mellett

mindjárt Orosházára kell utaznom vonaton. Átszállások, csomagok, aztán még kisvasút is. Az vitt Orosházáról Szőllős pusztára. Nagyon féltem. Mondtam a méltóságos úrnak, hogy én nem megyek. Nem merek így elutazni, ö nyugtatott, elmagyarázott mindent, töviről-hegyire. Aztán fogott egy papírt és percnyi pontossággal fölírta, hogy mikor hova érkezem, hol kell átszállnom, mikor indul tovább a vonatom. A papírt a kezembe nyomta, meg az óráját is. „Nézze a papírt, meg a pontos időt és akkor mindig mindent fog tudni.” Így vágtam az útnak, és meg is érkeztem szerencsésen. Az állomáson vártak a Pásztory Ditta méltóságos asszony testvérei, a Jenő, meg a Gyuszi, de nem láttam őket, mert elbújtak. Tudták, hogy milyen félve indultam el, és meg akarták lesni, hogy mit csinálok majd, merre veszem az utamat. Kérdezősködök-e? Én bizony nem kérdeztem senkitől semmit, hanem, ahogy a méltóságos úr elmagyarázta, úgy vettem az irányt. És jó felé indultam el, mert nagyon pontos iránytűt adott a kezembe. A fiúk, mikor látták, hogy nem tévedtem el, nevetve előjöttek.

Szőllős puszta sok mindenről nevezetes hely volt, de legfőképpen arról, hogy az Elza méltóságos asszony minden vendégét meg akarta hizlalni. De nemcsak akarta, hanem hizlalta is. Nagyon jókedvű, barátságos asszony volt. Nagy nevetések közepette engemet is ráállítottt a mérlegre és megmondta, hogy amíg itt leszek, az alatt az idő alatt mennyit kell híznom. Már nem emlékszem a számokra, de híztam valamennyit én is. Kibúvó nem volt. Mindig ellenőrizte a mérleggel a kövéredést. Aki lemaradt, az esténkint kapott egy különadag friss tejet. Egyliteres volt legalább az a bögre. Este oda tette az ember ágyához, és azt mondta, hogy reggelig meg kell inni. Olyan szigorúan, de kedvesen csinálta, hogy nem lehetett neki ellent mondani.

Sajnos sok mindent elfelejtettem már, sok idő eltelt, sok mindent megértem közben. Meg én így külön-külön nem mesélgettem sohase azokról az időkről. Minden úgy egyben van. Az egész van, mint egy nagyon szép emlék.

Az évszámokkal vagyok leginkább bajban. Nem emlékszem, melyik esztendőben, de az biztos, hogy Szőllős pusztán történt, hogy a Péterkének elmulasztottam a bubuját. Volt neki a két szeme között a homlokán egy kinövés. <5 mondta azt, hogy bubuja van. Bubunak hívta. Egyre csak nőtt neki, nemhogy elmúlott volna. Ügy döntöttek az édesapjáék, hogy leoperáltatják. Elő is készítettek mindent arra az időre, ha majd megyünk haza az Elza méltóságos asszonyéktól. Nagyon sajnáltam szegény kis Pétert. Orvos keze közé adni, operációra? Nagyon szeretett bujócskázni a Tóth kisasszonyokkal, az Elza méltóságos aszszony lányaival. Péter mindig velem együtt bújt el. Amíg kerestek bennünket a lányok, én imát mondtam és megnyomkodtam a Péter homlokán azt a kinövést. Persze ezt újhold idején kellett csinálni. El is múlott a bubu. Mikor a méltóságos úrék megérkeztek, szóba jött az operáció is. Bubu meg nem volt sehol. Még csak egy kis forradás sem látszott. A méltóságos úr kicsit gyanakodva mondta, „Lencsi kérem, maga tud valamit bubu ellen, valami teát, füvet, valami régies gyógymódot.” Én tagadtam, hogy tudnék valami kuruzslást. Nem is az volt ez. No addig-addig ment a vallatás, amíg megmondtam, hogy az ima, a hit erejével tüntettem el a kis Péter homlokáról a bubut. A méltóságos úr csak csóválta a fejét, hogy nem lehet az, az ima nem arra való. Én csak annyit mondtam — és ebben meg is maradtunk —, hogy nem is az ima volt a fontos, hanem a nagyio