Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Bárdosi Németh János: Szirmai Károly öröksége

tátják be Szirmai Károlyt, a különös izzású prózaírót, a kritikust, irodalomszervezőt és a két világháború közötti időben megjelenő Kalangya című vajdasági folyóirat szervezőjét és szerkesztőjét: 1933-tól 1941-ig.

Szenteleky Kornél kezdeményezésének Szirmai Károly volt a folytatója és irodalmi törekvéseinek megvalósítója. És — érdekes — mindketten milyen elismerően szólnak Csuka Zoltán szerepéről. Csuka az emigrációban sokféle írói mozgalomnak volt a Vajdaságban a fáklyagyújtója, inspiráló erőforrása. De a nagyszerű tervek valóraváltója: Szenteleky Kornél és Szirmai Károly voltak.

Saját ismereteim Szirmai Károlyról a Napkeletben, a 20-as években megjelent Holló című prózai írásával kezdődött. (Ennek a prózai költeménynek szinte egész irodalma van.) Nagy dolog — abban az időben különösen az volt —, hogy egy főszerkesztő levelet ír az ismeretlen írónak és arra kéri, hogy írjon a folyóiratába, mert kiválasztott ember. S az általad közölt Két lélek című novellája, az Élet-ben jelent meg 1910 körül: megdöbbentett! [Az Élet a 10-es évek elején rangos folyóirat volt, Kosztolányi versei, finom hangú egyes útírásai (összegyűjtve most jelentek meg Európai képeskönyv címmel), továbbá Móricz Zsigmond első érett-szépségű regénye, a Harmatos rózsa ebben a folyóiratban láttak napvilágot.] A Két lélek című novellát egy alig húszéves ember írta, talán az érettségi kapujában. Kristálytiszta írás, megkomponáltság, mély, lélektani átéltség és szinte tragikusan érző humánum az értékei. Ez az indulás kisugárzó erővé vált egész prózaírói művészetére. S az ugyancsak most publikált korai írása: az Imrike sem Vörösmarty elégikus gyermek-siratása, hanem a halál víziója, a léten-túli létbe érés lélek-izzása, távolba látása. Illés Endrének igaza volt, amit írt róla, értett „a novella leikéhez”. Hogy is írt erről? „Mindegyiken ott ragyog a nagy pillanat, az átforrósított helyzet, a szorongás és izgalom — ami a novella lelke”. Igen, a Jelenkor-ban (1970) hasonlóan összegez Benkő Ákos is: Szirmai Károly A látomás és valóság költője című tanulmányában.

Azután tudom, hogy a 20-as évek vége felé Szirmai Károly hazament a szülőföldre, a Vajdaságba, ahol akkor már Szenteleky Kornél megindította a délvidéki írók folyóiratát, a Kalangyá-t. De tudod-e, hol tartott akkor a vajdasági magyar irodalom? A trianoni _nehéz évek után tíz évre, 1931-ben a könyvhétre Budapesten Koszorú címmel antológiát adott ki a Magyar Könyvkiadók Egyesülete: az erdélyi, felvidéki és vajdasági magyar írók munkáiból. Nézzük a „statisztikát”: amíg Erdély 29 íróval (érthető: ott évszázados hagyománya volt a magyar írásnak) a Felvidék u — addig a Délvidék 5 íróval, költővel szerepeltek az antológiában. Íme a Délvidék: Csuka Zoltán, Gergely Ágnes, Szenteleky Kornél, Sziráki Dénes Sándor és Szirmai Károly. S ezek közül is csak Szirmai Károly szerepelt prózával: A mesemondó című novellájával. Vallomásos — mély szimbólummal átszőtt — ez az írás. A valóság — gondolom — a verbászi cukorgyár proletárvilága. A Nápsugár-tarisznyás ember az író lehetett, aki hazaballagván este a telepről: „nem érezte már többé elviselhetetlennek a köztük való életet”. Szirmai Károly azonosult már a néppel, a nehéz sorshordozással, a kisebbségi élet zaklatott időszakában.

Szenteleky Kornél ebben a poros, ködös világban teremtett irodalmat a Vajdaságban. Persze a meglévő írói anyagból. A magyar szó erejét, tüzét élesztve, ha nem is volt az kész, kiforrott művészet. Szenteleky halála után — maga Szen-16