Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Solymos Ede (közli): Vízosztás Tolnán 1945-ben
lók, mindenféle halászszerszámok és hálófajták, amelyek mind a csoportos, a társas halászatra voltak alkalmasak. Ezeket mi az állam nevében elkoboztuk. Állami tulajdonba vettük. Ezeket én csak termelőszövetkezetnek adhatom oda. Tehát nekünk fel kellett először osztanunk a Dunát, és ha a halászok önálló Duna-tulajdonosok, alakíthatnak szövetkezetét, és akkor én nekik adhatom a szerszámokat. Aki nem akar bejönni, és maszek halász akar maradni, az majd fabrikál magának hálót. Szakértő halászaimmal Tolnán adtunk egymásnak randevút. Onnét csónakáztunk ezekben a dunai öntés-erekben. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a kis folyókból — amelyek csudálatos fák és növényzetek között folynak —, sokszor négy-öt is folyik egymás mellett. Néha be lehetett látni a Dunára is. Nagyon korán indultunk. Számomra és társaim számára kerítettek egy nagy halászcsónakot. Kétnapos volt ez a nagy halászkaland, a vízosztás. Arról volt szó, hogy megkezdjük Tolnánál és megyünk lefelé. Közben alulról is oszthatnak. Személyemmel és megjelenésemmel azt demonstráltam, hogy a vizet is osztjuk. Ennek a Lencsésnek nagyon fontos volt, hogy ennek sajtója is legyen. Egy csodálatos hajnalon indultunk ezeken az ereken, és akkor látom, hogy egy-egy csónak jön oda jobbról is, balról is. Értesítve voltak, hogy Tolnán alul — én nem tudom hány kilométerre — megkezdjük az ott dolgozó halászoknak a vízosztást. Körülbelül 15—20 halász jött, akik dobálták be a halat a csónakunkba, mert a napi kosztról is nekik kellett gondoskodni. Itt-ott egy-egy csatosüveggel meg demizsonnal borfélét is hoztak, láttam, hogy felkészültek. Egy-két órás csónakázás után kiértünk a sík Dunára. Akkor ezekből a halászokból megalakult a vízigénylő bizottság, felvette a névsort, megállapítva, hogy milyen családjuk van. Ahhoz mérten adtuk ki nekik a vizet, elég nagyvonalúan. Ami engem különösen meglepett, ahogy a vízen el tudtak tájékozódni. Maguk osztották a vizet, mert maguk voltak a halászok. Megmondták, hogy a Nagy István — vagy nem tudom én kicsoda — megkapja ezt vagy azt a vizet. Nem holdakban mérték ezt, hanem inkább hossztávok voltak: ettől a fűzfától, ettől a parttól számítva az ottani túrzásig. Valami olyat mondott, mintha valahol ott — a víz alatt — egy domb lenne. Mondom, hogy én nem látok semmit. — Dehogynem, a meder emelkedik valamennyire, és a víz felszínén az arra evezők látják, hogy a víz elszíneződik. Akkor már kifejezetten dombról beszélt. A víznek egy másik részén — mit tudom én — hasítás volt, a meder fölszíni játékának megfelelően. Kisebb-nagyobb békétlenkedések mellett — adhatna nekem jobb vizet is, vagy: hogy teszem le oda a hálómat — úgy negyven családnak osztották ki a vizet. Az osztásnál a szempont az volt, hogy ott kapja a vizet, ahol ő már régen is otthon volt, jobban ismeri, a varsáit itt rakta le, ezeken tud egy kis maszek dolgot is csinálni. Órákig eltartott, míg leírták, mettől, meddig, hol, hogyan van. Mindenki kicövekelt magának bizonyos jeleket, hogy ha kint csónakázott, lássa. Bizony ott töltöttük reggeltől késő délutánig az időt. Amikor ez a bokor befejezte, halászünnepséget tartottunk, ami abból állt, hogy mindenki a hozott halból, a bográcsában halat főzött. Ezt igen szakszerűen csinálták. Aztán számtalan bor ivászata közben fejeztük be az osztást. Kint aludtunk, másnap folytattuk. De akkor már délről is osztottak. 57
