Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Halász Péter: Az egyházaskozári csángók utolsó kálváriája
üsző volt ott, ami döfött, rúgott, ezt senki sem merte elvinni. Azt mondták nekém, no ezt elviheted. El is vittem, de nem azért, mert kellett, hanem mert nem volt aki gondozza ezt a jószágot. Aztán kezdődött a szálastakarmányok szétosztása. Ami csak mozdítható volt, azt mindent elosztottak, de én bizony leltárt vezettem mindenről. Ahogy vége lett, ki is jöttek a járási mezőgazdasági osztályról, meg a bankból, s megkezdődött a leltározás. Ez eltartott egész decemberben, csak januárban lett vége. Akik nem voltak tsz-tagok, de valamit elvittek, annak értékével megterhelték őket. Ahogy összeállítottuk a felszámoltatási mérleget, hát minden tagra 4995 forint jutott. Amikor kézhez kapták, hogy mennyi a tartozásuk, nagyon elszomorodtak.” A TANULSÁG A több száz éven át Moldvában vergődő magyarok kicsiny, hazatért csoportját Magyarország nem ünneplőbe öltözve fogadta. Megadta nekik is mindazt, amit évszázadokon át nélkülöztek: földet kaptak, sőt házat is, azután éppen úgy bánt velük, mint a többiekkel. Az Egyházaskozárra települt csángók pedig hozzáfogták — mint már annyiszor —, hogy most ilyen körülmények között éljenek. Termelőszövetkezetet alapítottak, beszolgáltattak, adóztak, bányába mentek — szóval igyekeztek úgy viselkedni, mint azok, akik nem most kerültek haza. Nem rajtuk múlott, hogy az ötvenes évek első felében csak ennyire jutottak. Mert az egyházaskozári termelőszövetkezeti mozgalom 1949—1956 közötti időszakáról kevés jót mondhatunk. A tartalmában és módszereiben felelőtlen gazdaságirányítás, a mértéktelen beszolgáltatási kötelezettség időszakában úgyszólván teljesen reménytelen volt, hogy a minden anyagi alap nélkül induló termelőszövetkezet előteremtse a korszerű, nagyüzemi gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. Helyzetük kilátástalanságát fokozta az erőltetett módon létrehozott szövetkezet vezetőségének alkalmatlansága, a tagság bizalmatlansága, kedvetlensége, elkeseredettsége. Nem szabad csodálkoznunk, hogy 1956 őszén feloszlott az egyházaskozári Üj Élet Termelőszövetkezet, hiszen abban az időben jónéhány sokkal jobban, eredményesebben gazdálkodó szövetkezet is erre a sorsra jutott. A kozári tsztagoknak valóban kevés okuk volt arra, hogy különösebben ragaszkodjanak a termelőszövetkezethez, hiszen nem sok örömük tellett benne. Mégis, ez alatt a hét esztendő alatt minden nyomorúságuk ellenére — vagy talán éppen azzal együtt —, hallatlanul sokat gyarapodott és gazdagodott ez a Moldvából idekerült népcsoporttöredék. Hiszen sikerült Magyarországra jönniük, ami számukra azt jelentette, hogy gyermekeik magyar iskolába járhattak, anyanyelvükön tanulhattak. Megnyílt tehát előttük a társadalmi és gazdasági felemelkedés lehetősége, amitől korábbi lakóhelyükön szinte tökéletesen el voltak zárva. De gazdagodtak olyan formában is, hogy az ötvenes évek derekára felzárkóztak és beilleszkedtek az új környezetbe. Megmutatták, bebizonyították mindenkinek, de főként önmaguknak, hogy semmiben sem alábbvalók, mint bármelyik magyar népcsoport tagjai, s hogy elmaradottságukat szorgalommal, kitartással képesek voltak ellensúlyozni, majd behozni. 42
