Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Halász Péter: Az egyházaskozári csángók utolsó kálváriája

alább a XII. századtól, de a legkésőbben érkezettek is több mint kétszáz esztendeje élnek azon a vidéken.

Moldvába kerülésük körülményeiről többféle vélemény ismeretes. Vannak, akik a honfoglalás előtt az Etelközben maradt magyarok leszármazottak látják bennük. Némely román történészek éppenséggel elmagyarosodott románokként tartják számon őket. Az igazság azonban az, hogy a csángók a XII. századtól kezdve úgyszólván folyamatosan telepedtek be Moldvába.

Történelmük során sem iskolájuk, sem pedig magyarul miséző papjuk nem volt, ezért nagyobbik részük már elfeledte anyanyelvét, s csak katolikus vallása különbözteti meg a környező, görögkeleti hiten élő románoktól. Mivel a hivatalos statisztika nem tartja őket számon, csak hozzávetőlegesen tudjuk megbecsülni, hogy a 250 ezer moldvai csángó közül mintegy 80—100 ezren lehetnek azok, akik valamilyen szinten még beszélik az anyanyelvűket.

A második világháború alatt kb. ezer család települt át Magyarországra, s ma zömmel három Baranya megyei faluban: Egyházaskozáron, Szárászon és Mekényesen élnek. Az egyházaskozáriak közül néhányan Klézséről (Cleja), Diószénből (Gioseni), Lészpedről (Lespezi), Lábnyikból (Vladnic), Pusztinából (Pustiana) jöttek, a legtöbben pedig a Gajcsána (Gaiceána) nevű községhez tartozó MagyarfalubtA (Ungureni) érkeztek.

Ebben a Magyarfaluban a történelmi feljegyzések szerint már a XVI. században magyarok laktak, számuk a múlt század végén elérte a 750 főt. Templomának védőszentje Szent István király, az oltárképen az ötvenes évek végéig látható volt István a magyar koronával. A gajcsánai magyarokról első ízben Jerney János tudósított, Domokos Pál Péter pedig, aki 1928-ban járt a faluban, arról hozott hírt, hogy 150 család él ott. Az 1930-as román népszámlálás adatai szerint Gajcsána—Magyarfalunak 847 fő lakosa volt, s ebből 837 fő a magyar anyanyelvű.

A moldvai falu lakosságának életmódja, gazdálkodása számos archaikus vonást őriz, mai szemmel nézve meglehetősen kezdetleges és primitív, bár a környező falvakéhoz képest sok tekintetben színvonalas. Különösen jellemző volt a mezőgazdasági munkák társas szervezése: az aratást, hordást, cséplést, kapálást általában közösen, kalákában végezték. Gajcsána határában nem volt nyomáskényszer, a fordulós gazdálkodást nem is ismerték. A gabonát általában nem szántásba, hanem tarlóra, esetleg tarlóhántásba vetették, és utána szántották meg sekélyen a földet. A vetőmagot primitív módon, ún. kékkővel „csávázták”. A megérett gabonát egészen az ottani termelőszövetkezet — a kollektívák — megalakulásáig sarlóval vágták le. A gabonát az ötvenes években is kézi cséppel verték ki, a módosabbak pedig lóval nyomtatták.

A kukoricát — ahogy ők mondták: a pu)t — szórva vetették, s utána kapával ritkították. A burgonyát — pityókát — kapa után, fészekbe ültették, s lényegesen nagyobb tenyészterületet hagytak, mint nálunk. Sok kendert termeltek, s azt maguk dolgozták fel (az idősebb asszonyok még ma is viseletben járnak). Csak oltatlan szőlőjük van, amely nem igényel permetezést; a szőlődarálót és a prést általában nem ismerik, a borzsákba tett szőlőből lábbal és facsömöszkölőve 1 nyomják ki a levet. Sok állatot tartottak, de ezek — a kevés takarmány miatt — csak keveset termeltek. A kezdetleges technológia ellenére Gajcsána mezőgazda-34