Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - N. Horváth Béla: József Attila folklórszemléletéhez
A József Attila-i balladák hőse a szegényember, stilizált mivoltában. Ugyanazzal a versszituációval jellemezhető, amelynek lényege: konfliktus a fennálló társadalmi renddel. A társadalmi differenciák motiválják a szembenállást, hol közvetve, hol közvetlen módon. A hősök olyan helyzetbe kerülnek, amelynek megoldása bizonyos magatartás felvállalását jelenti. Kiválnak a szegénységből, de ezáltal szembekerülnek a társadalmi renddel, a „csupa-csősz” világgal, s elbuknak. A kötelező rekvizítum, az átok zárja e műveket, s balladai módon a hős kompenzálni próbálja a világrend bomlását: ... Álmát kotró kotorja fel! Zöld legyen a virradat ja! Elsodorja — sodorja el a szegények ár adatja! (Áradat) Az 1924—25-ös évek szegényember-szerepjátékai akkori lázadó magatartásának megnyilatkozásai voltak. A személyes lét körülményei és politikai elkötelezettsége verifikálják azt a költészetében gyakorta fellelhető magatartásmódot, amelynek valóban lényege a sorsvállalás a népballadák „elnyomott dünnyögőivel”. József Attila népdal-parafrázisai kettős tendenciát mutatnak. Daltípusai közül (Fekete Elvira tipológiája) a dúdolok, ringatok tisztságukkal, arányos szerkezetükkel nyilvánvalóan folklórihletést mutatnak. (Dúdoló, Dalocska, Ringató stb.) Dal-, illetve ritmusélményt sejthetünk más népdalformájú verseiben. (]ut az ember, A kanász, Egeres, A hetedik stb.) A népdal szürrealisztikus modernsége, bonyolultsága felismerhető dalformájú verseiben. Különösen jól látható ez a korai szerelmes versek rejtett erotikájában, szexuális szimbolikájában. (Szomorúfűz, Virágos, Mégis elveszem stb.) A folklórhatás nemcsak a balladákban vagy dalokban jelentkezik, hanem a népszokások, népi hiedelmek felhasználásában is. A formakeresés, a formaújítás, a folklórnak mint forrásnak alkalmazása az irodalomban, néha divattá, álmodernséggé, a pogányos, mágikus rekvizitumok öncélú kisajátításává torzul. Természetesen a folklorizmus a jelentős alkotók esetében is más és más. A téli ünnepkörhöz tartozó népszokások elevenednek meg a Betlehem, Betlehemi királyok, Regős ének című versekben. Jól látható módon mindhárom alkotásban a szokáscselekmény és annak költészete csak kiindulási pontként szolgál. Erre újabb — sajátosan József Attila-i — jelentésréteg rakódik, s így túlmutat a szokás csupán folklorisztikai értelmén. A Regős ének ősi szokást örökít meg: a regölést; valószínű forrását Sebestyén Gyula regősökről szóló monográfiájában találhatjuk. Az archaikus és népi szóalakok, valamint a szóeleji alliterációk Vikár Béla Kalevala-fordításának hatását is mutatják. Az év fordulópontján házról házra járó regősök az emberi párok, állatok és a föld termékenységét akarták elősegíteni köszöntőikkel, jókívánságaikkal. József Attila Regős éneke is tartalmazza ezt a varázsló részt, igaz, sajátos formában. A ráolvasó, rontó szándékot kétségtelenné teszik a varázslás folyamatát bemutató motívumok, s a mágikus erőt a sodró, felfokozó ritmuson kívül a révülést jelző „rege, róka, (r)ejtem” refrén is biztosítja. Talán többről van szó, mint játékos ötletről, ellenkező előjelűvé változtatni a szokáscselekmény lényegét, s többről, mint csak költői szabad21
