Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - N. Horváth Béla: József Attila folklórszemléletéhez

műfaj. József Attila ballada-orientációjában minden bizonnyal szerepet játszottak az előbbiek.

Az Áradat, amely motívumait, szerkezetét tekintve valóságos ballada, arra is példát ad, hogyan építette be József Attila a népballadai motívumokat saját verseibe. A költemény e műfajból ismert módon, a kötelezően alkalmazott megszólító formulával kezdődik:

— Hé, emberek, hova, hova?

— Ahol munkát, dolgot kapnánk.

Vargyas Lajos balladáról szóló monográfiájában utal a falba épített feleség-típus egyik Kodály által gyűjtött variánsára, amely ugyanígy kezdődik, mint a József Attila-vers; a kőművesek munkát keresnek:

— Hová mégy, hová mégy Tizenkét kőműves?

— Elmegyünk, elmegyünk hogyha dolgot kapnánk.

A kiemelt részek azonosságán túl, az Áradat meg is nevezi a kőműveseket, igaz csak közvetve: „Penész legel az álláson. ..!” Az ,,állás” a kőműves terminológiához tartozik, s a falak felhúzásánál használt ácsolt faépítmény megnevezésére szolgál. Az Áradat, amelynek agitációs tartalma, a csősz-szegényemberek konfliktus a népköltészet gazdag-szegény polarizált világképét rejti, tudatos költői átvételre (folklorizáció) vall.

Középkori látomásos balladánk, a Júlia szép leány szürrealisztikus költőiségéről csodálattal nyilatkozott József Attila. Ügy véljük, e ballada egyik sora van jelen a Betlehemi királyok olyan részében, mely eltér a vers szövegkörnyezetétől:

Lángos csillag állt felettünk, gyalog Jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta — biztos itt lakik a Jézus Krisztus.

A kis juhocska, mint útbaigazító, nem szerepel a háromkirályok köszöntőjében, amely népszokás pedig a vers alapjául szolgált, és a betlehemes játékban sem. Ezzel szemben a már említett népballadában valóban a „kis juhocska” — pontosabban a „fodor fehér bárány” — mutatja az égi ösvényt:

... Szóval mondja neki fodor fehér bárány, meg ne ijedj tőlem Júlia szép leány! mert most esött héja szüzek seröginek, ha eljönnél velem én odavinnélek...

1924-ben feltűnnek a szegényember-versek József Attila költészetében. (Szegényember szeretője, Szegényember balladája, Aki szegény, az a legszegényebb.) Szabolcsi Miklós a jelenség okát a következőkben látja: „... nehezebben megragadható a népdal ember- és érzelemábrázolása, a természet és érzelem, a természet és emberi helyzet sajátos egysége, az emberi magatartásformák egyetlen jelképbe való sűrítése, természettel való azonosítása — mindez mélyen egybehang-19