Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - N. Horváth Béla: József Attila folklórszemléletéhez
lujárás ugyancsak fontos helyet foglal el — határozottan progresszív jellegű volt. A parasztság felé fordulás eredendően a korból következett; egyrészt a „hagyományos” baloldal válságából, másrészt a fokozódó fasizálódásból. Nem célunk az apologetika, s nincs is helyünk a röpirat tényleges elemzésére, néhány szempontot azonban szükséges megemlíteni. „. .. a lélek s a test egységét nézve nem vagyunk alpesi fajta, nem vagyunk kaukázusi fajta, hanem igenis magyar fajról kell szólanunk, amikor népünkről beszélünk. Meg kell ösmernünk fajunkat, meg kell ösmernünk elevenen ezt a magyar kultúrát, amely előtt a múzeumok halottas házaiban bámészkodunk!’ — hangzik az egyik leginkább vitatott megállapítás a magyar „fajról”. A fogalom poliszémiája a korabeli szóhasználatban jelentős zavarokat okozott. Más értelmezést kapott a hivatalos felfogásban, és természetesen más gondolatok, érzelmek munkáltak Németh László vagy Veres Péter fogalomhasználatában. Az is belátható, hogy a fentebbi kiemelt röpiratrészletben tulajdonképpen a „faj” megjelölés behelyettesíthető az „etnikummal”. Szembetűnik még az új Magyarország felépítésének szükségessége, mint megfogalmazott elv, továbbá a kérdőív korrektsége és meglehetős pontossága. Természetesen található olyan kijelentés is, amit József Attila a későbbiekben már nem vállal, s van amit éppen majd az elvet mozgalommá fejlesztő népi írók munkáiban utasít el. Mindezek alapján a röpiratnak — tévedéseivel együtt — fontos helyet tulajdonítunk József Attila szellemiségében, mert az egész népben gondolkodás felelősségéről és igényéről vall. A falu-város művi szembeállításnak, a népiek-urbánusok — úgymond — szükségszerű konfliktusának eleven cáfolatát teremti meg József Attila műveiben. Az „utca és a föld fia”, ahogy önmagát jellemzi, a munkást, a parasztot egyformán rokonnak tartja. Az összegző szándékú Végűiben, kicsit jelképesen, költészetének mintegy lényegét adva, társadalmi hovatartozását is jelezve, így fogalmaz: Ruhát kaptam és könyvet adtam a parasztnak és a munkásnak. A munkás és paraszt ilyen egymásmellettiségére több versből is hozhatunk példát. A jelenségre először a Kiáltunk Istenhez egyik fogalmazványában, tehát már 1923-ból felfigyelhetünk. Az agitatív jellegű, második személyhez szóló versek (Mondd, mit érlel, A tőkések hasznáról) is az előbbi „mellérendelésről” beszélnek. A munkafolyamatok megnevezése a társadalmi osztályok, rétegek azonosítására szolgál a Búzában vagy a Dunánál plasztikus szép hullám-hasonlatában. A sokat idézett klasszikus Ars poetica-sorokban is ez a kettősség van jelen, szinte deklarálva az egész néphez tartozást: Én nem fogom be por ős számat A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván a paraszt, engem sejdít a munkás teste... József Attila vonzódása a folklórhoz, a népművészethez, a parasztság kultúrájához, a faluhoz való viszonyából következik. Polemikus tanulmányában (Magyar Mű és Labanc Szemle) szenvedélyesen utasítja el Naumann lesüllyedt kul-2 17
