Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora

A nagy szállítási költségek és nehézségek miatt a másutt termelt borok nagy része csak a szőkébb környéken talált tartós piacra, a szerémi bor azonban csakhamar belekerült a régiókon átívelő (s egyben azokat összekötő) távolsági forgalomba. Már a XIII. század második felében eljutott, Esztergomon keresztül, az ország északnyugati részébe, a XV—XVI. században pedig mind Esztergom és Pest, mind a Tiszántúl legjelentősebb elosztóhelyeként szereplő Tiszavarsány és Mezőtúr, mind pedig Kassa és más felvidéki városok vásárain, sőt Lengyelországban is megtalálható. Kiemelkedő értékét mi sem tanúsíthatja jobban, mint hogy 300—400 kilométerről is érdemes volt elszállítani olyan vidékekre, amelyeknek (mint pl. Budának és a Hegyaljának) maguknak is kiterjedt és színvonalas bortermelésük volt.

Sok forrás egyenesen az ország virágoskertjeként rajzolta meg a Szerémséget, ahol már a XIV. században is hallatlanul gyors városi-mezővárosi fejlődés tapasztalható. Nos, ezt a nekilendülést — amelyet a Szerémséget ért gyakori török támadások sem tudtak tartósan visszavetni — nyilvánvalóan az itteni bortermelés és borkereskedelem alapozta meg és éltette mindvégig. A vidék egyik központját, Újlakot — ismét csak Oláh leírása szerint — „gyönyörű épületek” díszítették, s a városban otthonra lelt 2 (ferences és ágostonos) kolduló rendi kolostor és a 2 ispotály is a városiasodottság magas fokára utal. S ugyanerre a krakkói és a bécsi egyetemre beiratkozott szerémségiek (újlakiak, kamonciak, szalánkeméniek, futakiak) viszonylag nagy száma is, amely a mezővárosok élvonalában, a magyar városhierarchia előkelő IV—V. szintjén jelöli ki e települések helyét. A Szerémség gazdagságáról országszerte elterjedt híreszteléseket jól példázza egy XVI. században lejegyzett — s persze nagyon túlzó — anekdota, miszerint Újlaki Lőrinc herceg, Újlak ura, az 1490-es években azzal dicsekedett, hogy az újlakiak nem egyszer évi 20000 aranyat ajánlottak neki, csak rendes adójuktól, ami eszerint még többre rúgott, megmenekedhessenek. Az elsődlegesen bortermelésből meggazdagodott szerémségi parasztpolgárság öntudatának növekedését mi sem jellemezheti jobban, mint a huszitizmus itteni gyors térhódítása (szerémi papok tolla alól került ki az ún. huszita bibliafordítás), s a szerémségiek nagyarányú részvétele az 1514-es magyarországi parasztháborúban, amelyről az újabb kutatások éppen nemrégiben mutatták ki, hogy elsősorban éppen a felemelkedőben levő bortermelő és szarvasmarha-tenyésztő oppidumok mozgalma volt.

Sajnos, semmiféle támpontunk nincs ahhoz, hogy a Szerémségben termelt bor mennyiségét vagy forgalmi értékét meghatározhassuk. Méreteit sejtetheti azonban, hogy az, a szerémségi városokén kívül, oly nagy szerepet játszott a középkor végén legdinamikusabban fejlődő két város — Szeged és Pest — felemelkedésében is. Szegednek az Árpád-kortól a Jagelló-korig terjedő privilégiumai javarészt a szegedi polgárok szerémségi szőlőművelését és szerémi borral folytatott kereskedését biztosították. A nagy távolság ellenére a szegediek felette otthonosan mozogtak a szerémségi mezővárosokban, így történhetett, hogy 1462-ben, amikor az Úlakon elhunyt és eltemetett Kapisztranói János sírjánál történt csodákat vizsgálták, a helybeliek mellett, a szegediektől (szám szerint 19-től) kapták a legtöbb hasznos információt. Érthető, hiszen a szerémségi szőlőbirtokkal rendelkező szegedi polgároknak nyilván akkor is gyakorta le kel-13