Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Tamás Menyhért: Küszöbök (Horváth Béla)
megközelítem rejtekes messzeségeimet. Mindkét kötetére jellemző a népi és régi olyan keveredése, amely sajátos akusztikát kölcsönöz mondanivalójának. A „székely-nyelv” épp a népcsoport izoláltsága folytán megőrzött számos olyan fonetikai, lexikai elemet, amely a mai magyar nyelvben — sajnos — nincs meg már. Tamás Menyhértnél azonban ezek a székely sajátosságok nem válnak kuriózummá, egzotikummá, mint az sajnos néhány esetben, Erdély erősen nosztalgikus színezetű nagy „újrafelfedezése” után tapasztalható volt. Nem a származása, hanem a „valódi” székely volta garantálja, a korántsem romantikus lét, a megmaradni akarás megőrző kényszere biztosítja, hogy az ő „folklóralkotásai” nem reminiszcenciák, hanem világának pregnáns kifejezői. Egyben ez a lírai-emberi fedezete a reveláció erejével ható tisztaság-hűség orientációjának. Nem merülhet fel tehát egyfajta székelypóz, mint költői szemléletének megfelelő magatartás. Tamás Menyhért második kötetének letisztult szemléletével, eszközeinek finomításával bizonyította, hogy a Beszegzett ég alatt költészetének csak első stációja volt. A Tövises talppal oratóriumban a tövis fájón sajgó emlékezetével idézi a lelki sebet. A folklór azonban most már nem különváltan, mintegy a történés illusztrációjaként jelentkezik, hanem hangzásával, motívumaival beépült az apa, anya szavaiba. A szülők naivan tiszta, harmonikus világképe is a folklór alkotások szemléletét idézi. Épp ezért a tisztaságélmény és a „gáncsosidő” konfliktusa már strukturálisan is lényegi mondanivalót tartalmaz. A nyelvi tömörítésre, a folklór belső ökonómiájának áthasonítására csak egy-két példa: „Apám: Mára értésem vesztett világultábol” „Anyám: Szemem előtt kezem rácsa, / lovak dőltét ne es lássa, / homlokomon ujjak pártja, / szikesül benn holt barázda... /” Az átlényegítésre lehet példa az Alliterációk. Tamás Menyhért költeményeiben gyakran találkozhatunk ezzel a népköltészetben honos és ősi hangzással. Az alliterálás ebben a költeményben a mágikus célzatú ráolvasás eszközévé válik. Az oximoronok sorára épülő, zsolozsmázó hangzású költemény költészetének egyik legszebb darabja. Az első kötet ráolvasóinál kiforrottabb (Ráolvasok a XX. század hetvenes éveiből), azok felszínes, esetenként modorossá váló formái, „mágikus” motívumai elmaradtak. A világrend szétesettségének, értelmetlen voltának, ilyen ősi, mágikus célzatú feloldása egyben mutatja azt is, verseiben milyen tudatosan és szervesen kapcsolja a modernet és az ősit: „ ... törvénytelen törvény / szilárdul szigorral / visel hadat vétlen / kérdőjel-konok kar”. Tamás Menyhért költészetét a népköltészet relevanciájával az „intellektuális egyértelműség” jellemzi. (Thiery Árpád találó kifejezése.) Képalkotására nemcsak a folklór szelektív módszere, hanem az értő szellemre, logikára apelláló, esetenként talán puritánul egyszerű képiség is jellemző. (Ez persze nem jelenti az asszociatív képszerkesztés hiányát, viszont ez a relatív szűkszavúság, amely soha nem válik didaktikussá, mindenképp tiszteletre méltó törekvés.) Az első kötet adresszált költeményei egyben a szellemi kötődést, a mestereket is megnevezik. Talán érezhető néha Nagy László lenyűgöző példája. Ilyen ha-77
