Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Pákolitz István: Bögrésdiákok
polgári családoknál kosztolnak, azok vagy együtt esznek a családdal, vagy (ha van ilyen) a verandán terítenek nekik külön. Hallani olyat is, hogy a konyhában eszik a diák, a szakácsnő és a cselédlány társaságában. Általában nem azért esznek egy-egy helyen külön a családtól a kosztosok, mert az úri família nem szenvedheti a szegényszagot; (no persze, ilyen is van) mégis inkább arról van szó, hogy a tanítási időt nem lehet a polgárcsaládok ebédidejéhez pászítani. A vacsoraidőt azonban pontosan be lehet tartani, el is várják ezt a diáktól, hiszen este senkit se korlátoz az iskola. Ez igaz; van viszont igen szigorúan vett stúdium, délután 5-től 7-ig, s akit ebben az időben a diáktartó helyeket látogató pedellus nem talál otthon, annak régen rossz: másnap szorul a kapcája. Hogy a diákok, pontosabban az ingyenkosztos tanulók esti csavargását eleve kiküszöböljék, arra kért a P. Praefectus minden kosztadó családot: adnák oda a diáknak délben a vacsorát, ami rendszerint déli maradék. Ezt a maradékot beletették holmi csuporba, kislábasba, fazékba vagy bögrébe, ami éppen a diák keze ügyébe volt; otthon aztán a diák a házinéni sparherdjén, illetve a diákszoba kályháján megmelegítette. Ez a gyakorlat persze még az ántivilágban divatozott; azóta rájöttek, hogy vacsorára nem kell okvetlen meleg ételt adni; csomagolnak hát hideg élelmet, amihez nem szükségeltetik semmilyen edény. A bögrésdiák elnevezés azonban megmaradt a mai napig. A kanonok úrnál az volt a szokás, hogy a kosztosok, vagyis mi hárman, a konyha melletti kisebédlőben ettünk; a nagyebédlőt soha nem használták, mert a méltóságos úr igen szerény házat vezetett: neki fölvitték az ételt az emeleti dolgozószobájába; no, nem sokat pusztított szegény semmiféle kosztban, lévén igen beteges ember, állandóan a köszvény kínozta; rusnyább időszakban hetekig ki sem mozdult a házból, volt úgy, hogy fél évig nem is láttuk. Erzsi néni, a szakácsnő dirigált bennünket; kardos asszony volt, de nem goromba, mindenesetre a pontosságot megkövetelte. Az idő előtt érkező megvárta a másikát, főleg a vacsoránál. Esetleg magánszorgalomból segédkezett a terítésnél. Szebedits Annuska, a szép-szomorú arcú szolgálóleány beadta a tálat az asztalunkra, de ha éppen takarított, vagy más dologban volt elfoglalva, fölszolgáltunk saját magunknak. Hármónk közül én voltam a legkisebb, az elsős; Vékony Pista a negyedikbe, Mulcher Jóska ötödikbe járt, osztálytársa volt Józsi bátyámnak. Az „ehetési” jog egyforma volt, békés megegyezéssel alakult ez ki, föl sem merült bennünk, hogy a rangidős esetleg kihalászhatja a jobb falatokat: jutott bőven mindhármunknak minden fogás étekből. Szedni természetesen a két nagyobb diák szedett előttem a tálból, de nyugodtan kérhettem akár Erzsi nénitől, akár Annától, ha netán kisebb porció jutott egy-egy kapósabb ételből. Repetálni is lehetett, ha úgy fordult a sor, de ilyesmire alig emlékszem. Egy esetre mégis. Valami linzertészta-féleségből újfent kértem, mert hazulról ismertem, Terus néném is szokott ilyet sütni. Különben nem voltam nagyétkű, szégyelltem volna is a falást, zabálást. Egy dolgot azért valahogy nem vettem jó néven a Mulcher Jóskától. Kiválasztotta a legszebb piros almát, kikapta a tálból, megnyalintotta és visszatette, lestoppolván a maga számára. Az íratlan szabályok szerint ebből az következett, hogy a többinek ahhoz az almához kusti hozzányúlni. Válogatós se voltam; otthon mindent meg kellett enni, szó se lehetett finynyáskodásról; még az iránt sem volt ildomos kérdezősködni, mi lesz az ebéd, a 3 33
