Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Egy tolnai halász mondja - lejegyezte: Szilágyi Miklós
ívott a hal, ott a rekesznél szabad vót fogni, mer’ az úgyis elmenne. Tavasszal meg visszajön, és újra ívik. Az ívást, azt nem vót szabad zavarni, azt kerülni kellett... Mondom, tíz éves vótam. Mi az a tíz éves gyerek? A K. Franci — szegény — kolegám vót. Az gyöngébb vót mint én (én se vótam erős), azzal egy evezővel eveztünk: ő belül, én meg kívül. És sajnos .. . Kicsit erős vót a szél. . . Húzd meg, húzd meg! — Hát, húztuk, húztuk... Eltörött az evező... Ki a csónakbul. .. Annyit tudok, hogy a feneket elértem. Csak kutyázni tudtam, más semmit. Csak fölfelé! Valahogy fölértem. Az unokatestvérem — az ült középen, meglátta a hajamat — az kapott el, és úgy húztak be. Inni nem ittam vizet, mert gyorsan ment. Vót öt-hat méter, vagy hét méter víz a Sióba . .. No, akkor kiértünk a partra, hazaküldtek a tanyáho ... Itt vót a másik inas, aki őrizte a tanyát, hogy a disznók ne menjenek oda. Vótak itt vaddisznók az erdőbe... Azok nem is, de az erdészeknek vótak szelíd disznóik, mangalica .. . Ezeket tavasszal kiengedték, és őszig ezek kint voltak, ősszel lelőtte őket, és vitte haza, másképp nem tudta mán megfogni. És ezek pároztak a vadakkal! Úgyhogy egy párszor meg is zavartak bennünket! Nem is mertünk az erdőbe menni, mer’ az ember csak fél tüllük . .. Szóval a gyerek félt. .. Elmentem akkor haza. Ez meg aludt szegény! Persze, hogy elaludt ott az ajtó előtt! Én meg elárultam . .. Büntetésből el kellett neki menni halászni. Én maradhattam ott három napig; megúsztam, hogy három napig nem kellett halászni. Mer’ így mindig felváltva vót: minden harmadik nap rámkerült a sor. Aki így vigyázott, annak fát is kellett szedni ott az erdőbe, hogy mire hazagyün a csapat, legyen annyi fa, hogy főzzünk. Dehát nem mertem bemenni az erdőbe! Akkor csak ott a tanya körül... Mán összeszedtünk mindent, csak hogy legyen egy kis fa; hogy ne pörűjjenek, ha meggyönnek. Ha hazagyöttek, és nem vót fa, akkor pörülést kaptunk. Vagy verést, az is vót, pofont is kaptunk. Vót úgy, hogy délután, mikor a háló megszáradt, akkor kellett elmenni fát szedni. Hogy ketten-hárman menjünk inasok. Persze, mint afféle gyerekek, roszszak is vótunk . . . Egy faddi gyerek is vót ott egy időbe ... Ez a K. elkiabálta magát: Gyónnék a vaddisznók! De nekem megmondta, hogy nem igaz! Másszak a fára, és ű is felmászik. Hát persze: elkaptam egy fát, hogy felmászok, meg ő is felkapaszkodott. Ez a szegény meg — ez a faddi gyerek — úgy megijedt, hogy futás: elszaladt haza, a tanyára! És megmondta, hogy a vaddisznók megtámadtak bennünket. Persze mink kaptunk ki, mikor visszagyöttünk, hogy hát megijjesztettük. Én meg mondtam ennek: — Na, most sok haszon van belüle! Most ketten szehetjük a fát. Mint afféle gyerekek. Játszani is, meg dógozni is . . . BE VÖT OSZTVA, MINDEN MUNKA BE VÖT OSZTVA Mondom: Te vagy a halbográcsos mosó, annak kell elmosni a kanalat is! — így civakodtunk. — ö nem mossa el, ő nem mossa el . . . — Én tésztabográcsot mosok el, nekem semmi közöm a kanalakhoz! — mondom. Hát ű meg otthagyta a Duna szélin. Fölmentünk, elpakoltunk, és elmentünk haza, mer’ szombat vót. 63
