Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Czakó Sándor: Évtizedek Bartók mellett
Jönnek az utcán, a templomból jönnek. Hamar elfogadják a hívást, és szívesen ülnek be az autóba. Könnyebb így menni a meredek úton, fel a dombra, hol a Karszték csöpke kis háza áll, nézve a Dunát. Nézzük a könyvet. A lapjai közé tettem egy-két képet, azokból, amiket legutóbb Lencsi-Pencsiről felvettem. Kiveszi, nézi: „Ez nem én vagyok — mondja magáról —, én akkor még nem voltam enynyire vén, meg öreg se. Ez talán a Julis. A Karszt, a szakácsné.” „Nem is akkori kép ez — mondom. — Legutóbb, amikor itt jártam, és lefotóztam, akkor készült.” „Fiatal maga még, nem járhatott akkoriban nálunk. ’30-ban vagy ’27-ben.” Furcsa egy könyv lett. Ki-be járhatsz már rajta a múltba, minden időbe. Nyílik az ajtó a Kavics utca tízben. A Lencsi nyitja. „Tessék parancsolni, a méltóságos úr már várja! Ja ön az a külföldi, nem tud magyarul semmit. Csak menjen.” És jöhetünk-mehetünk háztól házig, ajtótól ajtóig. — A méltóságos úr nem nagyon foglalkozott a vendégekkel, akik csak úgy jöttek. Kinézett a szobájából, köszöntötte őket, aztán ment és tette a dolgát. Nem törődött senkivel többet. Neki voltak gyakran külön vendégei, akkor mindig szólt: „Lencsi kérem, ekkor és ekkor jön valaki, majd vezesse őt a szobámba.” Velük aztán sokszor órákat töltött, bent a szobában. Különösen a Kodály volt neki kedves, övele sokszor fél napig elvolt. Nem lesz baj talán, hogyha megmondom: a Kodálynét, az Emma méltóságos asszonyt nem szerettem. Nagyon hangos volt. Kövér és úgy kiabált. PAKSON, e házban mostanig nem rontott semmit az ember, mert akik lakják, rajtuk sem rontott a változások hiedelme. Az udvart nem veri fel a dudva, a giz-gaz, a házban a pókok, a férgek nem lelnek tanyára. A padló földje kemény, és jól megállnak a régi, de gonddal éltetett bútorok rajta. Falai kívül is, belül is tiszta fehérek, biztosan tartják a barna gerendákat, és a tető is védőn áll meg még rajtuk. Az ünnep itt még kijár az embernek, és az ünneppel a bölcs szavú béke. Az ünnep asztalának a keményített abrosz, a gondos kézzel válogatott virágok csokra. A belső ünnepet érzem, a kicsiny méltóságát, mely méltósággal kapja meg helyét a nagyban, a végtelen nagyban. — NEM LESZ BAJ, ha én elmondok mindent? A méltóságos úr nem haragudna? Nem szoktam én beszélni senkinek semmit se erről. Őrzöm a képeket. A szép sorokat. A leveleket. Nagyon szerettem őket. Szerettek ők is. Drága méltóságos úr, olyan ember, mint amilyen ő volt, nem volt soha és talán többet nem is akad. Ma is meghallgatok mindent, ami a rádióban róla szól, vagy vele kapcsolatos. Nem értek a zenéhez, az ő muzsikáját se értem, de örök élményem nekem az ő emberi lénye. SZÖLLŐS PUSZTÁN lakott Bartók húga, az Elza méltóságos asszony. Tóth Emilné. Bartókék oda szoktak járni nyaranta. Sokszor voltunk ott. Legelőször magamnak kellett mennem, teljesen egyedül. Nagyon be voltam ijedve. Még soha nem utaztam vonaton. Paksról is hajóval mentünk Pestre. Most meg 9
