Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. (Gaál Attila)

protestánsnak maradt „keresztény nagyurak” köré, aminek jelentősége viszont a XVII. századi Habsburgellenes harcok idején mutatkozott meg igazán.

Értékes részét képezi a kötetnek a tizenötéves háború történetének ismertetése. A sikeres kezdetet — mely rövid időre a régi végvári dicsőséget idézte, — a pákozdi és gyurgyevói győzelmek után ismét a török fölülkerekedés követte. A mezőkereszitesi vereség azután bebizonyította, hogy a török birodalom meggyengült ugyan, de ereje ekkor még változatlanul félelmetes volt. A háborút jellemző adatokból kiderült ugyanis, hogy 83 jelentős ütközetből 63-at a törőkellenes koalíció nyert meg, de még ez az arány is elegendő volt a töröknek uralma fenntartásához. Jogos tehát a szerző kérdése: „ ... ha egy ilyen összefogás eredménytelennek bizonyult az erősen meggyengült török ellen, vajon mit tudott volna elérni Magyarország csupán önerőből a XVI. század közepén az akkor még sokkal erősebb szulejmáni állammal szemben?”

Erdély aranykoráról szólva egy régi szemlélet cáfolatára is vállalkozott Nagy László, kifejtve, hogy az önálló Erdélyről szóló ún. „Bocskai-tézis” gyökerei már Báthory Istvánnál is fellelhetők. Ezt követően a tizenötéves háború idején megfogalmazott elméletként vált ismertté. A „bihari nagyúr” harcairól szólva értékes új adatokat közöl a végvári katonák és Bocskai viszonyáról. Üjabb dokumentumokra hivatkozva bizonyítja, hogy nem az elkeseredett végváriak keresték fel Bocskait, hanem ő ismerte fel katonai fontosságukat és követeket küldött a végbeliekhez A szabad hajdúk harcértékéről, az ütközetek történetéről, a szabadságharc katonai és politikai kimeneteléről valóban „hadikrónikai” részletességgel számol be, majd ugyanilyen részletességgel tárgyalja Báthory Gábor, Bethlen István fejedelemsége (illetve utóbbi királysága) idején a szabadhajdúk, s a „vitézlő rend” történetét. Végül összehasonlítja a végváriak és a szabadhajdúk harci értékét a bethleni küzdelmek idején,

megállapítva, hogy bár a végváriak vívtak sikeres harcokat a császári zsoldosok ellen, de a magyarországi birtokosokhoz fűződő kapcsolataik miatt kevésbé lehettek Bethlen támaszai, mint például a hozzá sokkal jobban kötődő hajdúk.

A könyv két utolsó fejezete: „Üjra a török éllen” és „Habsburg- és törökellenes küzdelmek forgatagában” címet viseli. Mindkét fejezetet aprólékos pontosság jellemzi, — bár ez esetben úgy tűnik: az adatok roppant 'tömege egy kissé az olvasmányosság, könnyen érthetőség rovására megy.

Végezetül két fontosnak tűnő elméleti kérdésre hívom fél a figyelmet:

Érdekes nézetet fejt ki a szerző a XVII. század végén egyre inkább elterjedt „kuruc” névvel kapcsolatban. Kifejti, hogy ez a bujdosók jelölésére szolgáló kifejezés — a közhiedelemmel ellentétben — a németektől származó gúnynév és a „kruzitürken” szóból származik, mely „keresztény törököt”, „pogány keresztényt” jelent. Evvel magyarázza, hogy — bár a bujdosók önmagukat sosem nevezték így — a törökök nem találván bennük semmi kivetnivalót, maguk is használták a kifejezést a bujdosók megnevezésére.

Lényeges, új szempontokat javasol Nagy László e kurucmozgalom eredményeként létrejött új államinak, Thököly Imre fejedelemségének értékeléséhez is. A magyar történetírók mindmáig negatív jelenségként értékelték Thököly mozgalmát, mivel az ország négy részre szakadásához, a török uralom meghosszabbodásához vezetett. A szerző felhívja a figyelmet, hogy Bethlen Gábor és Thököly török kapcsolatai között mem volt lényegi különbség, egyben rámutat, hogy a XVII. században a török uralom fennmaradása már korántsem a magyarokon, hanem elsősorban a Habsburg—török viszony alakulásán múlott. Az események is ezt igazolták, hiszen a török hatalmi helyzetének gyengülése azonnal maga után vonta Thököly fejedelemségének bukását. Mindezek alapján úgy véli Nagy László, hogy Thököly fejedelemségét — főként annak

74