Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. (Gaál Attila)
inkább a kortársi és nemzeti (akár európai) művészet egészébe illeszthetők, és inkább csak témáikkal! (kevésbé stílusukkal) dokumentálják a művészet keresett (nevezzük így) „pannon jellegét”. Más kérdés az, hogy ez a nagyobb egységbe illeszkedés miképpen értékelhető. Jó-e ez így, vagy éppen a táji jelleg lehetne szembetűnőbb? Hasonlók taglalására a recenzens nem vállalkozhatik. így inkább a művészeket és műveket elemző portrénak örülünk, és bár szívesen olvassuk a helyi érdekű részleteket, művészetszociológiái körképünk tágulhat talán, de mindebből művészetfilozófiai következtetésekre nehezen juthatunk. A vallomások szépek és emlékezetesek, szívesen tűnődünk a néhány (sajnos nem színes) képtábla fölött, elvontabb összetartozásokra nehezen bukkanunk, jelenlétüket meg sem kíséreljük megközelíteni tehát. Vajha minden hazai vidék ilyen művészekben és méltó írópartnerekben bővelkednék, hasonló antológiákban — ábrándozunk. Majd eltűnődök azon, hogy a keresett „pannon szellem” jónéhány innen elszármazott művész oeuvre-jében mégis mennyire megtalálható. De ennek felkutatása már inkább művészettörténeti és -filozófiai, és csak részben művészetszociológiái feladat, minderre egy interjúkötet nehezen vállalkozhatik. A jelen dél-dunántúli körképét Tüskés a beszélgetésekben kitűnő érzékkel, széles tájékozottsággal és módfelett emlékezetes pillanatokat idézve tárta elénk. Eredménynek mindez nem is kevés, a most kötetben kiadott interjúsor a Jelenkor hasonló sorozatainak méltó párja és kiegészítése volt. Az maradt a csinos kis kötetben is. BODRI FERENC Nagy László: A végvári dicsőség nyomában Nagy László több évtizede foglalkozik a XVI—XVII. századi magyar hadtörténet kutatásával. Neki köszönhető többek között a Bocskaiszabadságharc katonai történetének feldolgozása, valamint a magyar hadsereg és hadművészet állapotának és szerepének ismertetése a harmincéves háború időszakában — hogy csak az eddigi életmű két legismertebb kötetét említsük. Kivételes erénye Nagy Lászlónak a tudományos közlés és ismeretterjesztés öszekapcsolása. Évtizedeken át hangoztattuk annak szükségességét, hogy népszerűsítő történeti munkákat szakemberek és ne a szakmai kérdésekben járatlan amatőrök írják. Tudós szerzőknek az elmúlt években egyre nagyobb számban megjelent kötetei, a mind nagyobb érdeklődés és siker bizonyította ennek az igénynek a jogosságát. A könyv előszava a XVI—XVII. századi irodalmunkra, s ennek hatásaként a nemzeti köztudatra hivatkozik. A Mohácsot követő évtizedek vitézi énekeiben se szeri, se száma a dicső tetteket, „szép harci erényeket” méltató verseknek, a XVII. századra azonban megváltozik az alaphang, a korábbi lelkesedő, dicsekvő hangvételű versek helyett a végbeliek „nyomorúságáról” és „bánatáról” szóló kesergő költemények a nemzet romlását, fogyatkozását siratják. Mi okozta ezt a hanyatlást? Valóban csak a bécsi udvar magyarellenes törekvésének köszönhető a végváriak tudatos felszámolása, mint azt Takáts Sándor és Szekfű Gyula is tartották? Vagy az „urak” és „főpapok” gyáva, népre támaszkodni nem merő politikája juttatta ide fokozatosan az országot, minit azt a felszabadulás utáni marxista történetírás hirdette? Ezekre a kérdésekre ad választ a szerző „hadi krónikájában” — ahogyan művét nevezi — úgy, hogy közben egyaránt igyekszik ilehántani a végváriak nevéhez tapadt túlzott romantikát, s az őket „a társadalami 72
