Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1979 / 2. szám - Csányi László: Ihlet és értelem

irodalomtörténet-írás stációi, melynek jelzőlámpáit egy pillanatra fölvillantottuk, a megismerés élményének következményeit, már-már üledékét jelentik, s akár fontoskodásnak is fölfoghatjuk, ahogy neveket, könyvcímeket, évszámokat rakosgattunk egymás mellé. De ha kilépünk az adatok rémuralma alól, legott fölszabadul az is, ami addig fogva tartott, s Horányi — vegyük példának őt —, aki elhanyagolható mellékbolygója tudományunknak, Kazinczy levelében emberi hangsúlyt, jelenlétet kap, egy kor s egy magatartás példájává emelkedik: „Külsejéről csak ezt: piarista talárisa soha nem volt kikefélve, kiporozva, s hasán végig volt öntve tobákkal és a leves foltjaival. Kerek kalapja nagy karimájú, s a fogdosás által kijött formájából. Orra mint eggy nagy ugorka. Szemét, száját az öregség és kövérség kivette formájából. Szerete méreggel szóllani a roszszak ellen, s bátor kimondani a mit igaznak hitt, ha feje utána veszett volna is.” (Kazinczy Szalay Lászlónak, 1830. jan. 31.) Folytassuk s a kép még hatásosabb lesz: „Meglátogattam Horányit, s eggy fiú asztala mellett írt. Horányi felől tudva van, hogy az ő tanítványai neki feleségei voltak. Beszélvén Horányival, a fiú praeceptori hangon tarta nekem tanítást. Elhűltem a fattyú impertinentziáján... (Kazinczy Szemerének, 1817. május 7.)

Mindez föltétlenül az irodalmon belül van, s ha az élmény felől közeledünk a most már nem is jámbor piarista munkásságához, valójában mellékessé válik, hogy a Memoria Hungarorum et provincialum scriptis editus notarum pontosan 1145 írót sorol fel. A Tau Cetiből jött vándor számára az lenne a legfontosabb, hogy 1777-ben ennyi írót tartottak számon Magyarországon és a tartományokban, de aki az élmény felől közeledik az irodalomhoz, nem sokra megy egy ilyen adattal. Az élmény, ha kilép a doktrinerség nyúlgátjai mögül, a teljességet akarja, mindig a kor egészét, mert minden mű a kor érzeményét visszhangozza, tehát a teljességből kerekíti ki saját világát.

Távolibb, ám riasztóbb példával más oldalról közelíthetjük meg a kérdést. A középkori gondolkozás legtömörebb összefoglalója Aquinói Szent Tamás, akinek Summája egy korszak lezárását jelenti. Kár lenne csökkenteni jelentőségét: a kortársak benne látták a szent teológust, aki égi és földi között megteremtette az összhangot, s egységbe foglalta a keresztény tant, tulajdonképpen máig ható érvénnyel. Amikor 1274-ben Fossanovában meghalt, a kifejezetten jámbor szerzetesek menten lenyakazták a tetemet, s csonjait kifőzték, hogy maguknak biztosítsák az értékes ereklyéket. Az irodalomtörténetet ez nem érdekli, függetlenül attól, hogy Aquinóit egy külön tudomány, a filozófia sajátította ki, jóllehet a Summa mellett ez a jámborságában barbár cselekedet sokkal jobban jellemzi a középkor gondolkozását, mint közepes költők kötetnyi verse. De idézhetjük Avilai (Nagy) Szent Terézt is, akinek sírját újra meg újra felnyitották, s az ereklyegyűjtő szerzetesek valósággal földarabolták. A két szentnek a kortársakra gyakorolt ilyen hatása egyébként irodalmi munkásságukat is fémjelzi.

Egy újabb megközelítés más kérdéshez vezet.

Az irodalomtörténet, bármilyen szándék vezesse is szerzőjét, valamilyen teljességre törekszik, mindenekelőtt a történeti folyamat teljességére, mely retteg a hiánytól. Amikor ilyen fejezetcímekkel találkozunk, mint Az egyetemes emelkedés kora (1530—1606), vagy Irodalmunk hanyatlási kora (1711—1772, Szvorényi József könyve 1867), vagy A hanyatlás kora, Irodalmunk a megújulás ko-27