Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Csányi László: Fájáról napról napra

Arra is van példa, hogy a divat kortörténeti dokumentumnak is kevés, a német Lafontaine, akinek 150 regényét oly buzgón olvasták, vagy a francia Bourget lexikon-adat, ha ugyan annak is megteszi. S mi a biztosíték arra, hogy a reklám és hírverés mai nagyjai viszik-e ennyire is az időben?

Ügy gondolom, a felsorolt példák azért nem illenek Féjára. Élet és mű ugyan nem kerülhette el a történelem hányattatását, de tisztes és termékeny öregség lön osztályrésze, s azok közé tartozott, akiknek szavára mindig figyeltek. A legnagyobbak között a helye? Biztosan. Hűségesen szolgálta a szellemet, szépségben és igazságban gondolkozott, a többi már nem is őrá tartozik.

Augusztus ii. Az is bizonyos, hogy kortársnak lenni se könnyű. Néha a szeretet is lehet rossz tanácsadó, gyanús gazda. De épp Féja tanított arra, hogy mindent nagyobb távlatokban kell szemlélnünk, s nem érhetjük be szűkös és önös szempontokkal. Talán Sinka példája mutatja ezt legjobban, akiről sokat beszélgettünk, nekem is volt róla emlékem elég. Éles ítélete pontos körvonalakkal húzta meg azt az egyenetlen költői utat, ami Sinkáé volt. Indulatoktól sem volt mentes, mert a nagy költői lehetőséget látta benne, aki a legmélyebbről jöttek nevében és jogán beszélhetett örök dolgokról. A Vád versei roppant erővel zengtek, de emlékeztettem eposzára, a Denevérek honfoglalásáig, amit abban az időben nagyúri pártfogója sugalmazására írt, aki — ki tudja, mi okból — Miltont olvastatta vele.

Keményen válaszolt, s szavai nyomán reményei és aggodalmai jelölték ki Sinka irodalomtörténeti helyét, s azt hiszem, ez volt rá a legjellemzőbb, a szeretet és a kérlelhetetlen ítélet, önmagával szemben is.

Fiatalkori élményeimet idéztem egyszer; ő is csillag volt ifjúságom egén, még akkor, midőn nem remélhettem, hogy barátságával is megajándékoz. Irodalomtörténete is szóba került, s nem hallgattam el, hogy fiatalon is bizonyos ellenvetésekkel olvastam.

— Jól tetted, — mondta egyetértőén, hozzátéve, hogy újra kellene írnia, mert abban az időben nem volt mindenben pontos ítélete.

Saját munkáival szemben sem volt elfogult, mert csak a teljesítmény érdekelte. A mű, mely átsugárzik az emberi esendőségeken és dacol az idővel.

Hetei, napjai lehetnek hátra. Ezekben a jóvátehetetlen órákban csak így tudok gondolni rá, mert ez méltó hozzá.

Augusztus 12. Szenvedése embertelen. Mostanában többször előveszem Sinkatanulmányát, melyben szinte előre vetíti saját sorsát:

„Iszonyatos fordulat következett, ismét alá kellett szállania a poklokra, az Inferno legborzalmasabb bugyrába. Megragadta a végzet, kínpadra vonta, és nem engedte el utolsó lélegzetéig. A kezelését irányító professzor mondotta, hogy nem látott még ilyen emberi szenvedést. Oszladozó testtel feküdt a kórházi ágyon, kínba ájult, kínnál ébredt. Halott arca olyan volt, mint a keresztfáról levett Jézusé. Miért gyötrődött ennyit? Ki vagy mi taszította megint poklokra? Nem bírok válaszolni.”

Én sem bírok válaszolni.

11