Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Csányi László: Bevezetés Fülep Lajos pályakezdéséhez

forgatható sorozatban ott van Nisard és Carlyle, Ruskin, Ranke, Thierry, Lanciani, Walter Pater. A magyarok is kitesznek magukért, hézagpótló monográfiák keletkeznek, a szorgalom és kitartó gyűjtőmunka példái. Az Akadémia vállalkozása mellett jóval szerényebb, s a tudományos gondosságot is nélkülözi a Nemzeti Könyvtár, amit a derék Abafi Lajos szerkesztett, de ez is régi mulasztást tett jóvá, bár az ízlés hiánya nem tesz különbséget Katona, Kármán, Szemere Miklós, vagy éppen Balogh Zoltán és Beöthy László között. Mindent a pozitivizmus szelleme jár át, mindenki az igazságot és csak az igazságot keresi, tudós és áltudós, sznob és fantaszta egyaránt.

De mintha tüdővésznél és halálvágynál is pusztítóbb kór emésztené ezeket az évtizedeket, a kiábrándultság és kilátástalanság, a féltehetségekre jellemző tehetetlenség érzése, amit a déja vu és a déja écrit egyaránt meghatároz, mert csak azt tudja, hogy mit hagyott maga mögött, s mit írtak meg helyette. Még mindig kísért a biedermeier életérzése, de hiányzik belőle a reformkor lelkesedése és visszafojtott nyugtalansága, minden összezsugorodik, s a férfiak legföljebb a lupanárban lázadnak életük keretei ellen. S meghatódni is ott tudnak legjobban: Violetta vagy Reviczky Perditája nem saját elesettségének ál-tragédiáját hordozza, hanem egy ízlésforma tehetetlenségi erejét. A pátosz mögött felismerhetők a festett díszletek, míg az igazi tragédiák előtt értetlenül állnak, s még Gyulai is azt mondta Péterfyről, „nincs hozzá kulcsom”. Péterfy sorstragédiája szinte jelképesen is lezárja a századot, s mellette Gyulai a túlélő, aki ugyan jogos büszkeséggel néz vissza saját nagy idejére, de már régen emlék és irodalomtörténet.

Egyáltalán, minden emlék, s csak a múlt nagy, a régi dicsőség. A múltkultusz ez évtizedeiben mindenki szobrot kap, nemcsak Petőfi, mert Garay és a nála is jelentéktelenebb Tóth Kálmán emlékét is bronzba öntik. De ez a múlt előtti hódolat is terméketlen és átmeneti. Mert ne feledjük, ekkor kezdődik a szervezett magyar műemlékvédelem, s a gótika német félreértése sem mentheti azokat a rémtetteket, amiket annyi más között — csak egyetlen példát említve —, a soproni Storno elkövetett. Storno a kor tipikus alakja, akiben fontoskodás és bizonyos jószándék próbálja feledtetni tragikus dilettantizmusát. Ez a csekély kézügyességgel rendelkező kéményseprőmester, miután megszedte magát, nekiesett templomainknak, s ízléstelensége odáig vitte, hogy a kidobált mesterműveket saját ügyetlenkedéseivel pótolta.

A gondolat valahol messze szállt, a lehetetlenben és az önkényesben, s nemcsak a dilettáns Storno a kor jelképe, két filozófus neve is melléje kívánkozik, bár jelentőségük feledettségükben is jóval nagyobb, s a kontárság vádja sem illik életművükhöz. Inkább az elvágyódás példái, a terméketlen sóvárgásé, ami nemcsak tehetségük kereteit akarta széttörni, de az emberi lehetőségeket is. Czóbel István, a költőnő fivére, az emberi kultúrát — semmivel sem kevesebbet — akarta egységbe foglalni, de Die Genesis unserer Kultur című tekintélyes művét már a kortársak sem méltányolták, éppúgy, mint a hóbortos Schmitt Jenő Henrik messianizmusát, aki a „das selige Geheimniss” kapuján kopogott.

Feloldhatatlan ellentmondások: a polgári gazdagodás kitermeli a proletariátus tömegeit, de cselekvésre csak Marx sürget, a polgári filozófia legföljebb a

20