Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Töprengések a szocialista realista festészetről - Tambovi tapasztalatok

A természet az újra-élni bizakodását zengi: zölden harsogó a tavasz. Nem pontos így! Egyszerűen: tavasz van, mert törvény a mindig-újrakezdés. A fű, a nyírfa tudja az élet törvényét.

Tavasz van, s mégis nyugtalanító a táj. Ha idill, csak az „ameddig a szem ellát” térés végtelenjében ragyoghat fel. Itt minden az „egész” szeszélyesenkiszámíthatatlanul (de: tudatosan) kimetszett darabkája. Az égből egy csíknyi látszik, az előtérben egy kerítésoszlop vége, a háttérben félbemetszett ház. Az előtér kissé megdőlt nyírfája (és hátrább egy másik) lombtalan: a semmibe, a képen túlra nyújtja ágait. A karcsú nyírfa tövében egy fiatal katona fekszik, de csak a felsőteste nyúlik be oldalról a képbe, s géppisztolya csövét is elmetszi a túlsó képszél.

Nem idill: cáfol a kompozíció. Nem igaz a „mintha aludna” alternatív értelmezés. Nem látjuk a haláltusáját, csak a bal kéz görcsös, már-már elernyedő kapaszkodását az anyaföldbe. De jobbját a fűben heverő géppisztolyon nyugtatja, mutatóujja a ravaszon: örökké készenlétben.

Ragyogó a tavasz! Szeretnénk hinni a „hátha pihen”, a „hátha csak megsebesült” lehetőségében. Alekszej tudja, hogy a névtelen katona örökre megpihent. Nyilván a barátja volt: mint ő is, az i. Ukrán Front katonája. Tudja, s mégsem hisz az értelmetlen halálban. A „mégis élni kell” parancsát akarja felmutatni.

* * *

Hazahoztam egy kép emlékét. Ezt őrzöm, s ezért akarom megérteni: mit jelent a szocialista realizmus.

18