Dunántúli Protestáns Lap, 1945 (56. évfolyam, 1-11. szám)
1945-02-18 / 7. szám
1945. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 27. oldal. a fedezet hiányzott az állás fenntartásához. Antal Gábor egy sorsjáték kieszközlésével olyan alapot tudott létesíteni, melynek jövedelme nagyrászben biztosította a vallástanári tanszék fenntartásának költségeit. A legnagyobb jelentőségű ténykedése volt az új főiskola épületének elhelyezése. A főiskola előbbi épülete a mai nőn evelo-intézet helyén állott, amikor a régi iskolai épület a növendékek számának emelkedése folytán bővítésre' szorult és e célra az országgvülés tekintélyes segélyt (170.000 koronát) szavazott meg, az új épületet az iskola udvarán, a Tapolcaparton akarták felépíteni. A szükséges előmunkálatok is készen voltak, mielőtt azonban az egyházkerületi közgyűlés az utplsó szót kimondotta volna. Antal Gábor azzal az indítvánnyal állott elő, hogy az ú. n. Fehér Ló vendéglőt kell megszerezni az uradalomtól. Az indítvány kedvező fogadtatásra faiéit s az uradalommal folytatott tanácskozások is eredményre vezettek, így Antal Gábornak köszönhető, hogy a főiskola mai szép helyén épülhetett fel. Az iskolákat, az elemitől a legmagasabb tagozatig, az atjyaszentegyház életműködése fontos szervernek tekintette. »Nem vagyok egy véleményen azokkal, akik egyházunkra nézve a felekezeti iskolákat csak tehernek tekintik, melyektől . ha az állam megszabadít bennünket, csak örülni kell... az iskolák, az egyház önfenntartásának eszközei, mindenestől az egyház testéhez tartoznak.« Ezért igyekezett a meglévők megtartása mellett az új intézeteket létesíteni. Az ő kezdeményezésére az egyházkerület 1898-ban a pápai egyházmegyétől átvette és újra szervezte a leánynevelő intézetet. »A cél — írta 1899. évi jelentésében. melyet az intézet által el akarunk érni, nagyon határozott és világos: felekezetűnk növendék leányainak szívében a vallásukhoz, egyházukhoz való szilárd ragaszkodás felkeltése és fokozása, egyszerű életmódhoz. munkássághoz, szerény igényekhez szoktatás által, ha kis körben is., ellene munkálni azon vteszélvnek mely egyházunk középosztályához tartozó igen sok családját, az igények túlterjesztése által, az anyagi és ebből folvólag igen sokszor az erkölcsi megsemmisülés örvényébe juttatja.« A következő évben felhívja az egyházkerületi közgyűlést, hogy tegye megfontolás " tárgyává a nőnevelőintézettel kapcsolatban tanítónőképző-intézet létesítését. Ezt azért is szükségesnek tartotta, mert tanítónőképző-iutézete sem a dunántúli, sem a tiszáninneni református, sem a dimáin - túli és dunáninneni evangélikus egyházkerületnek egy sem volt, sőt dünántúlon az államnak is csak egy tanítónőképzője volt. Ellenben ilyen tanítónőképzőintézet majd minden nagyobb apácazárdával egybekötve működik.« Mivel az állami tanítónöképző-intér zete'k csak nagyon korlátolt számban veszne!: fel növendékeket, hivatalos állásomban nagyon jól ismerem azt a hajszát, mely minden tanév elején az intézetbe való bejutásért folyik, látom mennyi református lelkész és tanító keresi csak nálam a pártfogást, hogy leánya az intézetbe behathasson, ahol pedig mégsem kjoezuek a mi iskolánk részére igazán protestáns szellemben mi ködő tanítónőket.« (Folyt, köv.) Győry Elemér. Békétlen hajlékok. Olv.: Rom. 12, 9—21. Textus: ján. 20, 19: Mikor azért este vala, azon a napon, a hét első napján, mikor az ajtók zárva valának, ahol egybegyűltek a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt — eljővén Jézus megálla a középen és monda nékik: Békesség nektek! Egy gazdag ember egyszer a békességet akarta megfestetni egy festővel. Amint a kép elkészült, a festő elvitte a rendelőhöz és bemutatta néki. A kép egy hegyi tavat ábrázolt, amint fehér felhők suhantak felette. A parton sötét fenyők őrködtek s a víz olv sima volt, akár a tükör. Hanem az embernek a kép nem tetszett és másikat festetett. A művész sokat töprengett, hogy mit csináljon, hogy a kép még hívebben fejezze ki a békességet. Végül is úgy döntött, hogy megfesti a tavat mégegyszer, de most .viharban. Munkához látott. A partot tajtékzó hullámok ostromolták. Az égen most sötét felhő komorlott .és a fák tépetten, nyögve sikongtak a viharban. A magasból villám hajított a vízbe és ennek fényénél azt is látni lehetett, hogy az egyik f i félig kidőlten ing a hullámok fölött, de az ágán lévő fészekben kiterjesztett szárnyaival őrzi kicsinyei álmát az anyamadár. Az embernek a kép megtetszett és megvette. Mi a kulcsa, ennek a képnek? Miért választotta ezt a gazdag ember? Azért, mert a kéj) a »békétlenség közötti ^ékességet hirdette. És gondoljatok most a mi életünkre. Körülöttünk, felettünk iszonyú vihar. Fent sötét felhők. A félig kidőlt fa — a mi szegény, kicsi hazánk. A fészek — a te hajlékod. A fiait védő madár - a szülők. Ne gondoljatok most az ostromlott, körülvett városra, hogy mennyi családi fészek pusztul el benne, ne gondoljatok arra, hogy a vihar eddig is mennyi házat pusztított, el, szórt szét szerte a világon, ma a fészekben lakókra, magatokra gondoljatok, a gyermekeitekre, hogy vájjon ti is olyan békesség ken éltek-e, mint a fészekalj madár?! Mert úgy látom, hogy lassan elhagyja a béke a családi hajlékokat. A legtöbb házban panasz, viszály, zúgolódás, visszavonás lesz az úr. Ezért kell ma a békétlen otthonokról elmélkednünk. Gondoljatok az igénkre, amely közelgő éjről, félelemtől bezárkózott embereikről és egy váratlan vendégről beszél. Nem veszitek észre, hogy ez az ige is mirólunk beszél? Bezárt ajtóink mögött esténként nem mi didergőnk? Nézzetek szét a hazán! Hát nem a mi riadt tekintetünk kérdezi: Hát csakugyan elveszítettük őt? Magunkra hagyott bennünket is, mikép tanítványait? Ne keressétek a jövőt, a jelenen se siránkozzatok, hanem gondoljatok a múltra és azután válaszoljatok, hogy érdemeltünk-e mást, mint ezt a kemény, fájó leckét? Hanem valamiben mégis különbözünk a történet szereplőitől. Abban, hogy őket szeretetre, jóságra, szelídségre, békességre, megértésre tanította a Mester. Minket pedig haragra, vérre, gyűlöletre, visszavonásra tanított a Gonosz. Ezért van azután az is., hogy egyszer ebbe1;, máskor abban a családi hajlékben perelnek, viszálykodnak. És még abban is hasonlítunk a bezárkózöttakhoz, hogy ők is, mi is a várakozás idejét éljük. Várjuk, hogy valami nagy, valami jó, valami csodálatos fog történni velünk. Hanem a várakozázs nehéz és hosszú. Nagyon megviselte az idegeinket. Nem vagyunk már olyan fe~ gyei mezeinek, megértők, nyugodtak, mint ggy évvel ezelőtt is voltunk. Ami tavaly csak mosolyra indított bennünket, azért ma összeráncoljuk a. szemöldökünkét és gyilkos tűzzel nézünk vissza. Amiért máskor csak legyintettünk, azért ma ütésre emeljük a kezünket. Mindenkit próbára tesznek az idők, de míg régen szótlanul álltuk a próbákat, ma egy kis kellemetlenséget az in-