Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)

1944-05-14 / 20. szám

90. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

1944

erőtlenedért a Krisztus szerint való élet és így szükségessé vált a megújhodás. Azokat az ébredési és megújhodási mozgalmakat, amelyeket a XVII1. és XIX. században idézett elő az Isten Szentlelke az egyházban, a belmisszió névvel szokták jelezni.

Ez az új reformáció is csodálatos eredményeket ért el. Felébresztette sokakban az alvó hitet, felrázta a közönyösöket és a szeretetmunkák gyakorlására serkentette őket. Külföldön, főleg Németországban és Angliában támadtak a belmisszió első úttörői: az árvaházat alapító Francke Ágoston, a vasárnapi iskolai munkát megindító Raikes Róbert, a börtön misszió úttörője Fry Erzsébet, Fliedner Tódor a diakonissza munka, Williams György az ifjúsági egyesületi munka megalapítói és még sokan mások. A belmisszió a maga indításait külföldön főleg a pietizmus szelleméből merítette. Spener és Francke mozgalmának jelszava ez. volt: »Vissza a Bibliához, vissza az evangéliomi erők forrásához! Hagyjátok el a meddő, szeretetlenséget és gyűlölséget okozó hitviták mezejét, és menjetek oda a forráshoz, Isten igéjéhez, amelynek éltető ereje által az egyház előbb is megúj íttatott!«

Hazánkban csak' mintegy 60 évvel ezelőtt indult meg a belmissziói munka, a külföldi példák nyomán. Ennek megindítója, id. dr. Szabó Aladár, akit a magyar belmisszió atyjának neveznek. Sokágú és nagyarányú úttörő munkát végzett: bibliakört, vasárnapi iskolát szervezett, vallásos estélyeket tartott, megindította a budapesti Ref. Kér. Ifjúsági Egyesület munkáját, a Lorántffv Zsuzsánna Egyletet és a Bethánia Egyletet. Utána Victor János, Szilassy Aladár, dr. Kecskeméthy István, Bibe rauer Richárd munkálkodtak a belmisszió mezején, valamint dr. Kiss Ferenc, a Kálvineumok és a Szeretetszövetség megalapítója.

Előadásom keretében nem részletezhetem a belmissziói mozgalmak megindulását, történetét és hatását, csupán annak néhány elvi és gyakorlati tanulságára szeretnék rámutatni magyarországi református egyházunk mai helyzetében.

1. Az első tanulság az, hogy egyházunknak a belső megújhodásra szüksége van.

A racionalizmus évszázados behatása vallásos tartalmát élettelen moralizmussá süllyesztette le, a theoíogiai liberalizmus pedig hitvallási és theologiai alapjait bontotta le. A magyar ref. egyház élő és munkás testvéri közösségéből merev politikai és jogi intézménnyé vált. Leszakadva az eredeti krisztusi, hitbeli alapról, egész berendezkedésével a nemzeti élet kultúrális tényezőjévé akart lenni. Ennek a felfogásnak az értékét nemzeti szempontból nem lehet lebecsülni, de az egyház eredeti hivatása az, hogy a Krisztusé legyen mindenekelőtt és mindenek felett. Makkai Sándor szerint: »A magyar ref. egyház számára elérkezett az utolsó alkalom, hogy élő, lelki egyházzá legyen. Lelkipásztorai és hívei együttesen kell hozzálássanak az új reformáció munkájához. Ki kell mondanunk a jelszót: az egyház egyház! Jövőjét győzhetetlen fundamentumra, a Krisztusra kell alapozni. Az egyház nem ott van, ajiol a pecsétnyomója, az aktaszámai, a levéltárai, a hivatalai, a hatalmasságai és a falai kevélykednek, hanem mindezek ott lesznek szükség szerint, ahol a lélek: a Krisztus maga lesz. Ahol az élő egyház van, ott zsoltárok zengenek a csordultig telt szívekből, ott imádkozó lelkek dolgoznak, ott a lelkek összetörnek a bún alatt és újjászületnek a hit által a Kegyelem karjain, ott a Biblia mindennapi lelki kenyér,; amely nélkül nem lehet élni, ott éltető igét hirdetnek és élettel termik meg gyümölcseit, ott Krisztus evangéliomát plántálják gyermekek és ifjak szívébe, ott lelki

orvost keresnek és találnak a beteg lelkek s ott szeretet munkálkodik«.

Révész Imre sorozatos prédikációkat tartott »Egyházunk megújhodása« címmel. Ezekben a bajok főforrását a közönyben, a világiasságban és a hitetlenségben látja és mutatja fel. »Egyedül az egyháztagoknak (a lelkipásztorokat is beleértve) személyes megtérése az, amiből minden egyéb megújhodási folyamatnak ki lehet és ki kell indulnia.«

A belmisszió feladata tehát először az, hogy alapos evangelizációval ezeket a lelki bajokat igyekezzék legyőzni. Csak azután következhetik a tesjti bajok ezer változata elleni hathatós és megszervezett küzdelem. Az egyháznak harcoló, küzdő egyházzá, ecclesia militans-sá kell változnia, mert »a mi régi ellenségünk — a Sátán — háborog velünk erővel, fegyverrel és sok csalárdsággal!« Vigyáznunk kell azonban arra, hogy a belmisszió munkáinak, szervezeteinek igénybevételénél methodiszti'kus ! elfajulásokba ne süllyedjenek. A felébresztendő és meg! mentendő lelkekben ne »mássá perditionis«-t lássunk s ne vonuljunk külön ecclesiolákba előlük, hanem egyedül i a Krisztus megmentő szeretete irányítsa minden megmozdulásunkat. \

, 2. A belmisszió második tanulságát nekünk, lelkipásztoroknak kell megszívlelnünk. Rá kell döbbennünk arra a fájdalmas tényre, hogy egyházunkban a megkeresztelt egyháztagok között igen sokan nem hisznek elég erősen a Krisztusban, nem adják át neki életüket. De ez a megdöbbenés elsősorban szigorú önvizsgálatra kell, hogy indítson minket is. Scrutiniumokat kell tartanunk. Észre kell vennünk azt, hogy az egyház tagjai mireánk tekintenek föl, mint példákra s rajtunk akarják szemlélni a keresztyén ség hatalmas élő és átalakító erejét. Figyelmünkbe kell vennünk, hogy a belmisszió munkája is elsősorban hívő és életüket Krisztusnak átadott személyiségeken keresztül áradt e világba. A 77 éves dr. Szabó Aladár, amikor a »Kegyelem által c. bizonyságtevő önéletrajzában Isten kegyelme iránti hálával emlékezik meg a rajta keresztül megindított belmissziói -munkákról, bevallja, hogy a Kálvin életének tanulmányozásán kívül a belmisszió külföldi nagy hőseinek élete és munkája tette rá a legmélyebb benyomást. A mi számunkra legelsősorban van a legégetőbb szükség a magunkbaszállásra, arra, hogy a hatalmas és felséges. Istennel találkozzunk, hogy Ő belépjen az életünkbe és megsemmisítse, bennünk megölje az ó-embert s újjászüljön bennünket a benne való élet gyönyörűséges és áldott igájának vitelére. (Folyt, köv,)

Komjáthy Ernő. 1879—1944.

Az újabb lelkipásztorok közül kevesen ismerték, de akik ismerték, kivétel nélkül szerették a dunántúli győrszemerei parókiából elindult kedves, örökké mosolygó arcú, mindhalálig Krisztusához és hazájához hű lelkipásztort. Az első világháború előtt Amerikába vándorolt magyarok egyik nagyobb magyar .településének Bridgeportnak volt a lelkipásztora. Különös élményt jelentett a vele való beszélgetés, amikor a szétszórt nyáj összegyűjtéséről, az idegenben élő és hazájuk után mindig visszasíró magyarokról emlékezett. Ismerte, gyakorolta a módern lelkipásztori tevékenység minden titkát. A nyári magyar iskolának hű tanítója, árva magyaroknak hűséges pásztora volt. Bridgeporti parókiájában egyforma szeretettel fogadta az »óhaza« minden magyarját, akár püspök, akár egyszerű munkás volt az. Szolgálata 1901—1934-ig, tehát 33 évig terjedt. Legfájdalmasabb