Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-09-24 / 39. szám
168. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1944 szén megint csak igazam van. Azután szétoszlik1 a konferencia és megy vissza mindenki állomáshelyére. És én nem hiszem, hogy túl sokan kielégültek volna. Én ismét csak azt a bizonyos hiányt éreztem. Sokáig, hetekig! Éhes és szomjas voltam! Azután egyszer csak kaptam Tőled egy levelet. Idézek belőle: »...a konferenciáról, nem tudom, Néked milyen emlékeid maradtak? Egyiknek ez, a másiknak az marad me^g a fejében. Én azt szerettem volna, ha ott nemcsak beszélni és hallgatni, pana szkodni és indítványokat tenni, leszólni, szapulni és jövendőt festegetni, hanem sírni is lehetett volna. Ez nem patetizálás! Ez kellett volna, talán jobban megvígasztalódunk. Nekem valósággal belevágott a szívembe Nehézy nagytiszteletű nr mondása, ahogyan Jézus szavait (de nem azok értelmét) megfordította: — amit nálam nélkül cselekedtek, az semmi. Nála nélkül prédikálni, tanítani az iskolásokat, vesződni a gyülekezettel, nála nélkül szerezni, vagy megtartani egy barátot — semmi. Sőt nála nélkül elveszíteni is semmi. De milyen jó, hogy sírni tudunk és azután örülni is. Mennyi mindent megpróbáltam, amit Nála nélkül is megcsinálhatok, amit nem is gondoltam Tőle kérni. De csak kárvallás lett! Álmokat szövögettem Nélküle, de Ő másra tanít (És. 35:5; j Joel 2:28.). Álmok, képzeletszülte ábrándok helyett j »látást« ad. Nála nélkül amit teszünk, ábrándkép, vagy a múltban, mint amilyen az öregeké; vagy a jövőben, ami elérhetetlen. De Ő nyitja ki szemünket az álomból, a múlt és jövő vakságából is, hogy mint ifjak, látomásokat lássunk. Szóval képessé tesz. hogy va’amit Vele együtt lássunk valóságosan és cselekedhessünk. Ezért nagyon, de nagyon érdemes volt elmenni a konferenciára«. így a levíél! S az én hiányérzetem kezd megszűnni. Sírni kellett volna, de csak azért., hogy mielőbb és minél jobban megvígasztalódjunk. Szóval még önző érdekből is jobb lett volna sírni, mint panaszkodni, vádolni, követelni. Tudom, hogy valóban pietisztikusan hatnak e sorok, de mégis azt érzem,, hogy amikor sírok magam felett &z Ige mérlegén, akkor megkönnyebbülök. Mint ahogy fizikailag is megkönnyebbül az ember sírás után. Most már tudom, mi hiányzott a konferenciáról! Könny! Mikor Jézus Jeruzsálem nagy pusztulását látta, sira azon. S érdekes, az angol, a német s a többi bombázott nemzetek lelkészei már tudnak sírni, sőt tudják, hogy ez az egyetlen mentségük. Nem a javításra kiutalt pénz mennyisége, hanem a könny, a Krisztusban való megkönnyebbülés. Sajnos, eddig mindenütt a bombázás után jöttek rá, hogy néha sírni is kell á keresztyén embernek, csak azért, hogy megvigasztaltassék. Mi pedig embereknek sírunk. Mi történik? Azok is ejtenek egy-két részvétkönnyet s az élet j megy tovább, de mi maradunk. Egészen addig, míg ! annyira nem sírunk, hogy meghallja maga a .Mester, j Egyenesen Néki kell sírnunk! Kiáltoznunk, mint Barti- ' meus tette. Hogy befogják a szánkat? Talán éppen vezetőink? Nem a mi dolgunk. A mi dolgunk, hogy kiáltozzunk. Kell! ExisztenciáÜs kérdés. És mi mindent csinálunk és csináltunk, csak nem sírtunk. Nehézy Károly és Boda József nagytiszteletű urak már tudnak könnyezni, de mi s.-lelkészek még nem tudunk, vagy talán nem is akarunk tudni? És itt látjuk meg, hogy még sírni is nehéz! Sírni is tudni kell! Nagyon nehéz! Sírnunk kellett volna, hogy gyenge az erőnk; hogy gyakran készületlenül megyünk a szószékre; hogy sokszor ellenségei vagyunk Krisztusnak. S ha ezen sírván megvígasztalódunk, az anyagiak is megoldódnak. Tessék ezt elhinni. Nálam is így volt! — míg sírni nem tudunk, csak demonstrációs gyűléseket tartunk, mint az amerikai bányászok, vagy más szakmunkások. Kérdéseink nem fognak megoldódni könny nélkül a Krisztusban való megkönnyebbülés nélkül. Ennyit akartam írni. Isten Veled! Kenéz Ferenc h. lelkész. VEGYESEK I ® S®®S®S®®®®®®®®®®®®®@®®8S)@8}®S8®@®®®íj® — Kitüntetés. Dr. Benedek Zsolt ny. egyetemes konventi főtanácsost, a hitélet és egyházi közigazgatás területén kifejtett munkásságának elismeréséül a Kormányzó Úr a Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki. — Lelkészképesítő vizsgák. A dunántúli református egyházkerület lelkészképesítő bizottsága előtt, Pápán, 1944 szept. 18—21. napjain 14 s.-lelkész jelentkezett második lelkészképesítő vizsgálatra. Egy jelölt a háborús viszonyok miatt nem tudott megérkezni. Egy jelölt javító vizsgát tett. A vizsgák eredményeként kitüntetéssel szerzett lelkészi oklevelet: Bakó Kálmán, Komjáthy Aladár, Kovács Gyula; feles képesítést nyert: Csajági Dezső, Csapó Gyula, dr. Erőd János, Sülé Jenő (jegyzőkönyvi dicsérettel), Tóth László; jó képesítést: Gyulai Imre, Szántó Emil; képesítést: Mohács Imre, Paizs József, Szombathy Antal, Sántha László. — Halálozás. Részvéttel értesültünk, hogy Varga Dezső a komáromi református egyház hűséges presbitere, életének 75.. házasságának 51. évében, rövid szenvedés után elhunyt. Gyászolják felesége, nyolc gyermeke, köztük Varga Dezső alsópatonyi lelkipásztoratyánkfia és a széleskörű rokonság. Az igazak emlékezete áldott. — Péter Jánost, a Filadelfiai Diakonissza intézeti Alapítvány lelkészét, a Refromátus Jövő felelős szerkesztőjét a VKM a genfi magyar tájékoztató könyvtár vezetésével bízta meg. — A komáromi egyházmegye elnöki tanácsa a közgyűlés helyett letárgyalta az egész anyagot. Intézkedett a folyó ügyekben és az egyes bizottságok körébe tartozó kérdéseket azok jelentésében tárgyalja legközelebb. Elismeréssel adózott a belmiszsziói bizottság előadójának, Zsemlye Lajos lelkipásztornak hűséges és komoly munkájáért. Több bírságolást mondott ki. Az esperesi tisztség hatáskörét átmenetileg az E. T. szerint Vágó Ede, hodosi lelkipásztor veszi át az elnöki és Csekes Béla em.-i főjegyző, szapi lelkipásztor pedig a közigazgatási dolgokban, így az esperest érintő összes ügyekben Szapra irányítandó minden küldemény. Az elnöki tanács ülése részben az óvóhelyen tartatott meg. — Svájci barátainkat is megrázta a kolozsvári Református Kórház szörnyű pusztulása. Buxtorf Károly lelkész, aki annak idején olyan lelkesen tevékenykedett a Diakonissza Otthon épületének felemeléséhez szükséges segély előteremtése érdekében, a követkfező sorokat intézte dr. Nagy Géza theol. tanárhoz: »Kedves Professzor Ür! Mély fájdalommal értesülök ma levele utján a szerencsétlenségről. Úgy érzem, mintha saját gyermekemet vesztettem volna el. Hogy a Diakonissza Otthon tovább fejlődött, mikor most munkánknak legnagyobb része Keleten megáll, számomra különös ajándék volt. Vájjon remélhetem-e, hogy a
