Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)

1944-01-23 / 4. szám

1944.

DUNANTüU PROTESTÁNS LAP

17 oldal.

neki megbocsátani, mert feledik, vagy talán nem is tudják, hogy ez a nagy álomlátó lélek a Biblián nőtt fel és nem azt akarja leírni ami és ahogyan van, hanem azt, hogy minek és hogyan kellene lenni. Jókai világa felett ott szálldos egy nagy prófétagondolat, a jónak és az igaznak végső diadaláról. Ki ne látta volna közülünk ragyogó szemekkel Kárpáthy Zoltán lélekvesztőjén, vagy Tatrangi Dávid égi hajóján, hogy a valóságok világa felett van egy még valóságosabb világ: az eszmények és a hősi áldozatok birodalma, melynek roppant méreteihez van teremtve a lelkünk. Ez a világ bujdosó életünk nyugalmat adó otthona. Pár évtizeddel ezelőtt talán még lesajnálták, de ma már a városok és városok közgyűlési termeiben utánozzák a szegény munkást magához ölelő Berend Iván szociális lelkületét, megcsodálják a Rab Rábi magyarságát. Valamikor rá se hederítettek, de korunk véresős zivataraiban, akárcsak a negyvennyolcas nagy idők utáni csodálattal tekintünk a Baradlai Fiúkra, kik fennkölt édesanyjuk szavára odaáldozzák ifjú életüket nemzetük boldogulásáért. A világfi mosolyogva legyint, de a komoly keresztyén nagy erkölcsi tanulságot merít a l ettős é’etü Hátszegi báró bünhöcé-éből és az Ár nTyak tragikus sorsán. A világpolgárt hidegen hagyja, de a mi szívünket lángra lobbantja és a magyar jövő útját mu- | tatja az Új földesúrbán a tiszamenti levegő magyarrá át- | alakító varázsa és a hazafias ellenállás jövőt alapozó hősiessége. Sokáig úgy olvastuk Jókai regényeit, mint kisgyermek állatképes meséskönyvét, de a mi szívünk két évtizedes keserű rabságban megtanult Jókaival zokogni, mikor Karamakant megszólaltatta: »Uram, az oroszlán is királya a pusztának, de ha kalitkában van, hallgat önzőjére . Jókai akkor írta regényei legjavát, amikor nemzetünk történelmének egyik sivatagos útvonalán reménytelenül állott. Mintha isteni üzenet szólott volna • írónkhoz: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek, szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hiszen kétszeres sen sújtotta az Úr minden bűnéért. . . Erősítsétek a lankadt kezeket és szilárdítsátok a tántorgó térdeket, mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek.5 íme, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ö jő és megszabadít titeket.« Erre a feladatra vállalkozott Jókai. Erre a misszió a valósággal predestinálta mélységes és mosolygós derűlátása, mesevilágba ívelő fantáziája, magyar típusú sírvavígadó humora, meleg emberi szíve és bibliás hite. Jókai a magyarság egyik legnagyobb jóltevője. írásaiban van valami, ami több a szórakoztató olvasmánynál, valami az örökkévalóságból. Jókai nem mesemondó csupán, hanem próféta lélek, a magyarság vigasztaló, erősítő prófétája. Egész világa ez a rezgő, délibábos világ, odasímul Ézsaiás megkapó látomása mellé: xés tóvá lesz a délibáb és a szomjú föld vizek forrásaivá, a sakálok lakhelyén, ahol feküsznek, fű, nád, és káka terem. És lesz ott ösvény és út és szentség utánuk hivatik ... é,s eltűnik a fájdalom és a sóhaj«. Ez a prófétai realizmus alkotja Jókai időfelettiségét, örök időszerűségét. — A Kör 50 éves munkáját dr. Pongrácz József theol. tanár ismertette. A díszközgyűlés előadói között szerepeltek: a Petőfi-Társaság küldöttei: Vitéz Bodor Aladár volt pápai tanár, Terescsényi György és Agyagfalvi Hegyi István, ez utóbbi a pápai kollégiumról írt versét is felolvasta. A helyi szereplők voltak Szathmáry Lajosné zongoraművésznő és Szabó Sándor kőik ének- és zenetanár, az országosan ismert hegedűművész.

A rendezés fáradságos munkáját dr. Horváth Endre ref. tanítónőképzői-intézeti igazgató, a Kör főtitkára végezte-,

A megnyitót Bíró Lucián bencés gimn. igazgató, alelnök mondotta, aki meleg szavakkal köszöntötte az új elnököt.

Lelkésztanítóság áldásai.

I. Több esetben megjelentek már a hivatalos lapunkban hosszabbi-rövidebb cikkek, avagy hírek kisebb egyházainkban folyó, igen komoly lelki munkákról, különösen az Ifjúság közreműködésével megrendezett színdarabok bevételeinek nemes célra fordításáról. Mindig vártam egy olyan cikkenk a megjelenését is, amelyikben hír lesz arról, hogy a le 1 készi-tanító milyen áldásokat tapasztalt azon az őrhelyén, ahova állíttatott. Mivel az utóbbi időben ilyen irányú sorok a ini lapunkban nem voltak olvashatók, azért próbálkozom én, mint aki már az ötödik esztendeje lelkész;-tanító vagyok, leírni egyszerű gondolataimat.

Mindenekelőtt megállapítható, hogy a lelkész.-tanítóság önállób tevékenységet kíván, mint a segédlelkészség. Az ilyen őrhelyek rendesen 4 -5 kilométerre vannak az anyaegyháztól és különösen télvíz idején, bármenynyire szeretnénk is, nem tudunk mindent közölni és részletesen megbeszélni az anyaegyház lelkipásztorával. Itt jegyzem meg, hogy nekem rendkívül jól esik, ha megkapom szerető lelkű principálisomtól a jóakaratú tanácsokat és előrelátó útbaigazításokat. Önállóknak kell lenni a tanításban is, mert hiszen mindennap nem beszélhetjük meg felettes lelkészünkkel, vagy hivatott tanítóval a tanítás részleteit. Jó azonban, ha soha nem felejtjük el, hogy nem vagyunk életünk egyetlen pi lanatában sem magunkra hagyatva, mert Isten mellettünk van. Senki ne gondolja, hogy könnyű azt a 20 — 25, /vagy még annál is kevesebb gyereket tanítani oklevél nélkül is. Merem mondani, hogy éppen olyan lelkiismereti kérdés, mint nagyobb létszámú iskolában keli tanítani a 70—80 gyermeket. A szülők velünk szemben éppen olyan igényesek, mintha tanító volna helyünkön. Nagyon kell vigyázni a lelkészj-tanítónak beszédjére, türelmére, a gyermekek iránt való egyforma szenetetére. Sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy lelkészek is vagyunk, sőt azok vagyunk elsősorban. Ezt nemcsak a szülő, de még a gyermek is tudja. Valahányszor el akar ragadni a gyermek nemtörődömsége miatt a harag, rögtön előttem áll az Ige: »A ti szelidlelküségtek ismert legyen«. Sohasem bántam még, hogy segédlelkész'-tanítónak kell lennem, mert látom, hogiy a két lelki munkának együtt nagy a nevelő ereje.

Nekem már ez a harmadik helyem, ahol tanítanom is feli. Tudva’evő, hogy majdnem minden lelkésztanítóság, nem is sok évvel ezelőtt rendes tanítóság volt. A legtöbb ilyen helyen a gyülekezet felnőtt tagjai még emlékeznek és beszélnek arról, hogy milyen huzamos ideig voltak gyülekezetükben a tanítók, mennyire más j volt a tanítói udvar és most. .. most pedig az egyik tiszteletes jön, a másik megy, alig vannak itt egy évig.

! A gyermekek is érzik azt, amit a felnőttek. De én úgy láttam még eddig, hogy minden ilyen őrhelyen görcsösen ragaszkodnak a hívek az iskola fenntartásához. Könynyesek a szemek, amikor a vallásos estéken, vagy egyéb alkalommal előállnak ezek a kis gyermekek és elmondanak egy-egy szép verset az egybegyűltek előtt. Lelki gazdagság nevelni és tanítani ezeket a kisebbségben levő, érző szíveket. Én sohasem lemondással foglalkozom velük, hanem azzal a gondolattal, hogy majd ha ők felnőnek, akkor be kell népesülni újból ezeknek az > árva iskoláknak. Lehet még nekik államsegélyes tanítójuk, ültethetnek még fákat az elhanyagolt kertekbe, felépíthetik az ólakat és mondhatják a tiszteletes úr helyett azt, hogy tanító úr. Nem egy esetben megtörtént már, hogy a gyermekek sürgették a vallásos estély minél korábbi megkezdését. Én úgy érzem, hogy megvan minden ok a