Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-08-27 / 35. szám
Ötvenötödik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1944 augusztus 27 A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ______________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._______________________________---------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK------------------------------------— FíLF.LÓS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK íme, adok néktek hatalmat. Elmondotta a kaposvárvidéki lelkészi kör 1944 évi augusztus hó 16-án tartott értekezletén Kaposvárott, Varga István mezőcsokonyai református lelkipásztor. Textus : Luk. 10 : 19. Az egyházról, mint egészről van most szó. De testrészeiről is beszélhetünk. Többen vagyunk itt pásztorok. Mivel éppen azért jöttünk össze, mindíjárt az elején megkérdezhetjük egymástól: milyen az én egyházam, milyen a te egyházad? Ha így kérdezzük és az ilyen formában feltett kérdést szószerint komolyan is vesszük, akkor csak ez a vigasztalan felelet lehet rá: »Ez a betegség halálos«. Vége van akkor mindennek, lila nekem van egyházam, ha az enyém az az egyház. Nagy kevélység és hitetlen önteltség kell ahhoz, hogy az egyházról mint enyémről beszéljek. Még az a jó, ha mi mint méltat'an szolgák a magunk úr-mániájában így is beszélünk, ez a beszéd, hála Isten, nem igaz, mert az egyház Feje, Ura és Tulajdonosa akkor is Krisztus marad! Éppen ez biztosít arról, hogy semmiképen el nem veszhet. Ha az enyém lenne, régen elveszett volna. Az Istennek ügy tetszik, hogy ezt az egyházat általunk és velünk tartsa meg, de el lehetünk rá készülve, ha kell, hát akkor nélkülünk vagy éppen ellenünk is meg fogja tartani. Az egyház addig él, míg Feje, a Krisztus él. Krisztus pedig él a halálok és a nagy összeg törések roppant éjszakáiban is. A hívő keresztyén ember sohasem lehet olyan kicsinyhitű, hogy féljen az egyház jövő léte miatt. Ide is vonatkozik az Ige: »íme adok néktek hatalmat!« 1. Azt mondottuk az előbb, hogy Isten nélküliünk, vagy ha kell, ellenünk is megtartja az ő egyházát. Lehet, hogy fele elvesz azoknak, akik itt vagyunk, az is lehet, hogy mind elveszünk, de az egyház nem veszhet el. Ne tévesszük össze magunkat. Nem az a kérdés itt, hogy állni fog-e az egyház, hanem hogy mi, akiknek Isten a kezébe vakolókanalat adott, várja és elvárja, hogy mint munkatársak, vele építsünk, mi állni fogunk-ie? Sokszor prédikáltunk már arról, hogy: ha pedig a só megizetlenüD most eljött az az idő, amikor ez az Ige hirdetői felé kiált ítéletes erővel. Mi nagyon szeretnénk az izetlen só sárba tapodtatását elkerülni. Jó volna hajszálgörbülés nélkül kijönni majd a tüzes kemencéből. Országok, eszmék és világrészek birkóznak egymással, a győzelem kétségkívül ott lesz, ahol nagyobb lesz a hatalom. Ha a mi megmaradásunk felől tépelődünk, akkor is ilyen reálisan kell gondolkoznunk, meg kell értenünk azt, ha nincs hatalmunk, akkor bizony hiába reménykedünk »talán«-okban, akármennyire is fáj kimondani, úgy elestünk, hogy nem is kelünk fel többet. De nekünk, lelkipásztoroknak hol van éppen most a mi hatalmunk? A beszédünkben? Hiszen nem hallgatnak ránk! A tekintélyünkben? Erről aligha j szólhatunk valamit! És Jézus most azt izeni nékünk: »íme én adok j néktek hatalmat«. Szeretném hinni, hogy ez az ígéret | még jókor érkezett. Talán tizenegyet ütött, talán 1 kábultam éjfél felé tántorgunk, de még nem mondták I ki az angyalok a készülő ítéletre az áment. Most nagyon gyorsan meg kell kérdeznünk: hogyan kapunk hatalmat? Aki a Lukács evangélioma | 10. részét elejétől elolvassa, a 70 tanítvány kikül- I detésének a történetét, az azonnal megtalálja a feleletet. A tanítványok hatalma onnan volt, mert Jézus küldötte ki őket. Nagyon örültek a hetvenen tényekben | beigazolódott hatalmuknak. Ujjongva tértek vissza, ; mert még az ördögök is engedtek nékik. Van-e nekem hatalmam? Vagy ha jobban tetszik: kicsoda küldött I el? Kitől kaptam én a világon a legmerészebb vállald | kozásra, az igehirdetésre a megbízatást? Egyáltalán I milyen alapon merem én az igét hirdetni? Hogy jö- I vök én ahhoz, hogy veszélyes időkben ilyenre merészh j kedem? Ezeken a kérdéseken dől el az én létem és I nem létem. Én azt hiszem, hogy az említett, tanító ványok nem hetvenen, hanem talán még százan is kimentek. Úgy gondolom, nem a századiknak, hanem a hetvenegyediknek volt a legtragikusabb az élete, aki ; Majdnem tanítvány volt. Azt hitte, küldetése van, i pedig nem volt küldetése. Bízott, remélt és a csa- I lódásban összetört. Jaj nekem, ha a hetvenegyedik vagyok és nem tudom elhinni, hogy erszény, táska, | saru nélkül, egyszóval világi értelemben vett hatalom j nélkül, szegényen, egyedül, kizárólag Krisztus meg!! bízólevelével a kezemben hatalmasan és győzedelí: mesen menetelhetek az országút porában, úgyhogy még az ördögök is engednek nékem. 2. Azt is megtudjuk az igéből, hogy miféle hatalmat kapunk. Olyat, hogy kígyókon, skorpiókon, mindenféle ellenségen tapodhatunk, úgy hogy semmi sem árthat nekünk. Jobban esne, ha itt emberileg értékelve még nagyobb erejű biztatást olvasnánk. Például Dávidra gondolva ezt az ígéretet kapnánk: »Ti pedig oroszlánokon, tigriseken és hiénákon tapostok!« | Nem! Földön kuszó-mászó gerinctelenek, kígyók és ; skorpiók fölött adatik nekünk hatalom, hogy rajtuk tapossunk. Az éjszakában, mocsárban, bokrok árnyékában titkon leselkedik a mi ellenségünk, a paradifcsomi fa árnyékában tekergő kígyó, egyszóval: a bűn. A bűn saját magamban és másokban. Mi hát ebben a sok megoldatlan feladatú világban a legaktuálisabb teendőnk most? Sok szó esik arról, hogy a körülmények szédületesen megváltoztak s mi lelkipászto.yok miféle magaviseletét tanúsítsunk? Mi legyen a mi új állásfoglalásunk? Mi ellen harcoljunk hát? Ha mindegyik csoport külön-külön vallatóra fogna, én
