Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-06-18 / 25. szám
Ötvenötödik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1944 június 18 DDNÁBTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._____________________________---------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYÖRY ELEMÉR PÜSPÖK---------------------------------------FáLELÖS SZERKESZTŐ DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK „Közeledjetek az Istenhez és Ő is közeledik hozzátok.“ Leventéink minden vasárnapi istentiszteleten kivétel nélkül megjelennek. Nálunk szombat a foglalkozási map. Minden szombaton felkeresem őket és félórás valláserkölcsi oktatást, mondhatnám istentiszteletet tartok a részükre. Az első alkalommal megkérdeztem az egyik barátomat, hányszor mulasztotta el eddig a vasárnapi istentiszteletet? Egyszer sem, felelt határozottan, de mindjárt hozzátette — mintegy kielégítő magyarázatul, — mert nem kellemes büntetésből padlót súrolni. Felelete nem lepett meg, mert tapasztalatból tudom, hogy leventeifjúságunk nagy része a büntetéstől való félelmében jár a templomba. Hat hónap telt el azóta és ahány szombat, annyi leventeistentisztelet. Rossz időben az iskolában tartjuk, jő időben a gyakorlótéren. A legutóbbi alkalommal ugyanazt a leventét kérdeztem meg, akit hat hónappal ezelőtt, hogy miért jár a templomba. Azért, felelte, mert ott, a gyülekezet közösségében közelebb érzem magamat az Istenhez. Meg vagyok győződve róla, hogy itteni leventéink nincsenek hátrányban a katonai kiképzésben, mivel fél órát a foglalkozási időből valláserkölcsi oktatásra fordítunk, sőt közelednek az Istenhez. Valláserkölcsös, hitvalló ifjúság nevelése a legjobb honvédelem! Mert »ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?« Balatonszepezd. Gulyás Lajos. Aggodalmak. Tóth Kálmán lelkésztársam és barátom igen helyesen tette szóvá a bokrosítók bizonytalan, sőt ellentmondó indokolását, mely szerint egyik alkalommal azért tartják szükségesnek a törpe gyülekezetek felszámolását, mert azok »kiadásaik óriási többségét az állammal fedeztetik«; a másik alkalommal pedig azért, mert »a törpe gyülekezetek összevonása révén felszabaduló kongnia segítségével óhajtják megszervezni« az 5000 lélekszámon felüli gyülekezetek új lelkészi állásait. i Arról az igazságról, hogy a kongnia minden gyülekezetnek szerzett joga, ami kizárólag neki utaltatott ki s más gyülekezet által jel nem konfiskálható — nem is beszélek. Hogy »törpegyülekezeteink alkalmasak-e az önálló egyházközségi életre«, azt felesleges bárkinek is vitatni, mert három évszázados küzdelmük gyászévtizeden, gályarabságon, labanc háborúkon stb. keresztül a legékesebb nyelven hirdeti, hogy: alkalmasak! Azzal, hogy minden bajt átvészeltek, évszázadok viharában — kongnia nélkül is — élni tudtak s »megf ogyva bár, de törve nem« fennmaradtak és élnek, minden okfejtésnél jobban bizonyítja — életrevalóságukat. A kálvinista gócpontok nagyobbik része csak a millénium óta növekedett magas létszámúvá, amióta megkezdődött — nem annyira a Dunántúlon! — a földtől való menekülés s a vidéknek a városokba való özöníése. Ezek a nagy gyülekezetek — épen ezért.— többnyire ebben az évszázadban oszlottak több parochiális körré, anyaegyházzá, lelkészséggé •*— sőt a fővárosban egyenesen egy teljes egyházmegyét kitevő számú gyülekezetté. Ahol ez a természetes szervezkedés, alakulás és fejlődés útján elmaradt, ott most próbálják megvalósítani — a törpeegyházak 'feláldozásával! i Most már minden azon fordul meg: érdemes-e ezt a rombolást végrehajtani: megsemmisíteni a kis lélekszámú régi gyülekezeteket, nagy lélekszámú, új gyülekezetek létrehozása érdekében — s bizonyos-e, hogy ez a haláláldozatokkal létrehozott új rendszer jobban fogja szolgálni isten dicsőségét, mint az eddigi? A fiatal múltú munkásközpontok, nagy gyülekezetek, parochiális körök, fél évszázad alatt nem ereszthettek gyökeret; anyagi bázisuk, ingatlanuk, földbirtokuk alig-alig van; a beköltözött híveket pedig nem köti más, csak a —- sokszor kénytelen-kelletlen — munkalehetőség s örökségükre hazaszólítja őket — a nosztalgia. Attól tartok, hogy majd ezek az új ötezres ekklézsiák — melyeknek érdekében a kíméletlen bokrosítást tervezik — ezek nem tudnak majd kongnia nélkül megélni, mert hiszen kongnia nem mindig volt és nem bizonyos, hogy mindig lesz! A bokrosítandó törpék a XVII., XVTTL és XIX. században már megmutatták, hogy kongnia nélkül is átvészelik a inehéz időket, mert van talaj a lábuk1 alatt, de ha ezt a talajt elbokrosítják, elvesznek a törpék is — s kongnia megvonás esetén — az ezek tetemein életre hívott nagyok is! És aztán hol is tudnánk és mernénk bokrosítani? Erdélyben — mint Tóth Kálmán is megírta — szó sem lehet róla. Baranyában, Somogybán, vagy az Grség| ben — a horvátok, szlovének és vendek tőszomszédj ságában? Vagy Szlovákia tövében: a Csallóközben, Barsban s a tiszáninneni egyházkerület peremvidékén? Vagy a bácskai, tolnai, bakonyi néhány magyar kálvinista gyülekezetben? Vagy itt a mi vidékünkön: Veszprém és Vas határán, ahonnét kezdve nyugat felé az osztrák határig már nincs kálvinista ekklézsia? Az az érve, hogy a törpegyülekezetek lelkészei saját »életérdekükben« ellenzik a bokrosítást, komolytalan. A már működő lelkészek és családjuk fizikai megélhetését és -jövőjét a bokrosítás nem érinti., i de igenis a magyar kálvinizmus létalapját veszélyez
