Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-04-25 / 17. szám
ötvennegyedik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1943 április 25. DDMRTD1I PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK-----------------------------------------f :lelös szerkesztő dr. pongrácz József theol. tanár pápa i főmunkatárs és a kiadóhivatal vezetője: dr. Tóth lajos théol FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A tanítványok husvétja. János 20—20. „Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat." Az evangéliom néni tudományos értekezés, vagy könnyű délutánra való regény, nem is valami megragadó szép költemény, hanem Isten üdvözítő akaratának okmánya, eleve elrendelésének kijelentése, a szó szoros értelmében örömhír. Az evangéliom az igazi örömszerző. Belőle ismerjük meg Isten atyai szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét, az elveszített örökségbe való visszaállítást; az Úr Jézus Krisztus születését, tanítását, csodatetteit, szenvedését, halálát és feltámadását. Sok olyan üzenete van, ami pillanatnyilag talán szomorúságot okoz, de később a békesség édes gyümölcseit termi meg számunkra. Az evangéliom az egyetlen írott könyv a világon, mely boldog örvendezéssel tölti meg az ember szívét. Különösen ez a jellemző vonása a húsvéti evangéh Honinak. »Örvendezének a tanítványok, hogy látják vala az Urat«. Tegnap még szomorkodtak és sírtak, csüggedten mondogatták, hogy vége mindennek. A szép reménység-várak, melyeket Krisztus királyságával kapcsolatban építgettek, összeomlottak. Lelkűk mélyén sajnálták azt az elveszített három esztendőt. A reggeli órákban azonban az a hír kezdett terjedni bizalmas körökben, hogy az Ur feltámadott. Azt beszélik, hogy Mária látta és beszélt is vele. Péter kora reggel a sírhoz szaladt és személyesen győződött meg arról, hogy a sírban fények ölelkeznek hangos örvendezéssel és belőle nem a megsemmisülés és az enyészet hullaszaga árad, hanem a diadalmas élet bizonyossága tör elő. Valami lázas izgalom ülte meg a tanítványok lelkét. Mindegyik szeretett volna megbizonyosodni afelől, hogy úgy van-e? Amikor a világvándor lehunyta tüzes szemeit és a sötét este fekete szárnyait szétterjesztette a város felett, belső ellenállhatatlan kényszertől hajtva szállingóztak a tanítványok »az esteli istentiszteletre«. Mennyi reménység és aggodalom, mekkora hit és leverő kétségbeesés viaskodott a lelkűkben? Találkozom-e vele, eljön-e ide is? Valaki — talán János — szelíden, minden ítélkezés nélkül megjegyzi: Judás már nincs itt. Nemsokára — — közbevág egy másik tanítvány —, amikor elrohant a vacsoráról és csókkal elárulta az urat, felakasztotta magát. Péter a gyönyörű húsvéti hajnalról kezdett el beszélni. Nem akart hinni asszonyi beszédnek, ő maga ment el a sírhoz! és látta, hogy üres. Ott vannak a lepedő és a keszkenő, amely az Űr fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön, összegöngyölítve. Erre megeredt a szó, kezdték beszélni, ami azokban a napokban történt Jeruzsálemben. Csak akkor ült néma csend a házra, amikor a kíváncsiskodó Tilep megjegyezte: Tamás nincs itt! Miért nem jöhetett el? Ez a nagy racionalista, a helyzetet mindig ügyesen kikémlelő tanítvány miért hiányzik? A sötét gondolatok fekete uszálya, a balsejtelem ráborult ismét szívükre. Még csak egy sokat mondó hang töri ímeg a csendet: Jól bezártátok az ajtót?... S ime »mikor az ajtók zárva válónak, a zsidóktól való félelem miatt, eljőve Jézus és megáll a középen és monda nekik: Békesség néktek!... Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják va'a az Urat«. Ennél tisztább, igazibb öröm nem volt az életükben. Örvendeztek, mert a feltámadott Jézussal való találkozás tette igazán ünneppé számukra a napot. Ez volt a tanítványok konfirmációja. Most erősödtek meg hitükben és bizonyosodtak meg Jézus ígéreteinek valósága felől. Ez az első husvét életükben, melyet sohasem felejtenek el, mely igazán az öröm napja számukra. Boldogok voltak, hogy nem csalódtak az Úrban. Minden úgy következett be, amiként előre megmondotta. Belátják, hogy nem történt semmi rendkívüli dolog, nem az a csoda, hogy feltámadt a halálból, az lett volna a csoda, ha Jézus kijelentése ellenére nem következik be a nagypénteki halál után a húsvéti feltámadás. Örvendeztek a tanítványok, mert az emberek gonoszt gondoltak és gonoszt cselekedtek, de Isten gonosz szándékukból és bűnös cselekedetükből jót hozott ki. A keresztfa kivirágzott és a tanítványok életében megtermetté a legpompásabb gyümölcsöt: a hitbizonyosságot. Ök maguk mind, akik ott voltak »az esteli istentiszteleten«, saját szemeikkel látták a feltámadott Mestert, nem mások elbeszéléseiből tudják, hogy feltámadott, ők maguk találkoztak az Úrral, látták. Látták kezein és lábain a szögek helyét, hallották drága szavát: békesség néktek! Miattuk beszélhetnek a főpapok és a farizeusok azt, amit akarnak, tagadhat az üres szív, filozofálhat a materialista, fennhéjázó emberi elme és hitetlenkedhet a kiszáradni kezdő lélek. A tanítványok örvendeznek, hogy látták az Urat. Ezt a bizonyosságoi és'élményt nem tudják magukba fojtani. Beszélik mindenkinek, akivel találkoznak. Elmondják Tamásnak is. Nem törődnek azzal, hogy vadállatok közé szórják őket, hogy szétfiirészeli'k. Ők hiresztelik ezt a szent bizonyosságot, tudja meg az egész világ: Krisztusban csalódni nem lehet. Ma is és mindörökké annak a tanítványnak van husvétja, aki meglátta az Urat. Az a húsvéti tanítvány, aki az Úr Jézus Krisztusnak hű tanúbizonysága. Amit látott és átélt, azt mondja, csakis azt, semmivel se többet, de azt mondja, mert úgy érzi, hogy a húsvéti öröm csak úgy teljes öröm, ha mindenki megtudja, hogy »elnyeletett a halál diadalra és Isten a diadalmat nekünk adja a mi LJrunk Jíézus Krisztus által«. Sokszor gondolkodtam már azon, most is felvető-
